Ezzel érvelt kedden Hank Paulson amerikai pénzügyminiszter, aki az újabb, de az előzőnél is nagyobb összegű, 800 milliárd dollárra rúgó jegybanki akció szükségességét magyarázta. Egy napra rá az Európai Bizottság vezetői is a rendkívüli időkre hivatkoztak, amikor meghirdették az első gazdaságélénkítő csomagot, amelynek kiötlésén egy hónapon át fáradoztak. Majd közzétették a részletes tervet, amely a harminc napja felvázolt javaslatokkal teljes mértékben megegyezik. Az uniónak nemhogy egyetlen eszköze nincs, de még huszonhét ország érdekeit is össze kellene hangolnia.

Az amerikaiak 800 milliárd dollárja mellett így eltörpül az európaiak 260 milliárdja (200 milliárd eurója), még ha a két csomagot nem feltétlenül ugyanarra a célra állították is össze. Ám jól emlékezhetünk rá, kora ősszel, a pénzügyi krízis elemi erejű kirobbanásakor a brüsszeli hivatalnokok azzal érveltek, hogy az európai bankrendszert az amerikai ingatlanfinanszírozásban született értékpapírok elértéktelenedése nem érinti, a pénzügyi szektor erős. Azt is mondták, nincs szükség amerikai típusú gazdaságélénkítésre, azaz adócsökkentésre és kiadásnövelésre. A Bush-kormányzat a nemzeti össztermék (GDP) egy százalékára tehető ösztönzést dolgozott ki, s ehhez jött a hétszázmilliárd dolláros bankmentő alap létrehozása, amikor már nyilvánvalóan nagy volt a baj. Majd most újabb pénzköteg jön. Európában pedig drámai gyorsasággal derült ki, hogy a bankrendszer bizony nagyon is érintett. A tagországoknak az amerikainál jóval nagyobb összeget kellett közpénzből elkötelezniük a pénzügyi rendszer védelmére.

S most itt az élénkítő csomag is, amely az uniós össz-GDP másfél százalékára rúg, ám ennek zömét azok a tagországok állják, amelyek az eurót alátámasztó, de merevsége miatt sokat bírált stabilitási paktum keretében ezt megengedhetik maguknak, azaz költségvetésük jó helyzetben van, nincs nagy államadósságuk, és folyó fizetési mérlegük sem ad okot aggodalomra. Magyarország bizonyosan nem tartozik ide.

Állapotát tekintve a huszonhét ország három csoportba sorolható, így a bizottság - a kedvelt brüsszeli szóhasználattal - szerszámosládát ad a tagállamok kezébe, használják a szerszámokat bátran, de figyelemmel a többiekre és az uniós szabályokra. Látszólag nem történt más, mint hogy a bizottsági elnöki tisztet jövőre újabb periódusra megpályázó José Manuel Barroso összefésültette a tagországokban már bejelentett intézkedéseket. Ám mindezt a pénzt a lisszaboni stratégia jegyében igyekszik a foglalkoztatás növelése (megtartása), az energiatakarékosság, a környezetvédelem, a kutatás-fejlesztés és az infrastruktúra felé terelni. A teljes nemzeti jövedelem egy százalékára tehető uniós költségvetésben azonban minimális a mozgástér, a szerény átcsoportosítások, az egyéb intézkedések, például az adminisztrációs terhek csökkentésére, válság nélkül is égetően sürgősek lettek volna.

Élénkítési terve iránt túlzott várakozásokat keltett az unió bizottsága, ám végül csalódást okozott. Holott ennél többet nem is tehetett. Ha sikerül megakadályoznia, hogy a tagországok egymást taposva meneküljenek a válság elől, a legtöbbet érte el: az összeomlással szemben megmutatta a koordinációban és az ésszerű gazdasági szerkezetváltásban rejlő erőt. A többi a tagországokon múlik.