A mai európai szociáldemokrácia a liberális értékeket is magában foglaló, a korlátozott versenyt és az életformák szabad megválasztását pártoló, ugyanakkor a szociális vívmányokat megőrző szociális Európa mellett tette le a voksát. Az integrált oktatás, a magas szintű foglalkoztatás és társadalmi részvétel pilléreire épülő társadalom képét látja maga előtt, amelyben a civil társadalom és a politikusi osztály együttesen hozza meg a legfontosabb döntéseket. A napi politikán kívül szimbólumokban és érzelmekben is megragadható politikát gyakorol a modern média hatásos eszközeinek segítségével. A hagyományos szociáldemokrata értékek mellett kitüntetett szerepet szán a befogadó szemléletű kisebbségi és bevándorlási politikának, a kulturális sokszínűség elismerésének, általában az emberi jogi kérdéseknek. Kiemelten kezeli a nők és a férfiak közötti esélyegyenlőség ügyét mind a gazdaságban, mind a közéletben - ezt a törekvést több uniós ország egy hagyományos eszköz, a kvóta segítségével is támogatja. Ha mindezzel mégsem tud politikai győzelmet aratni, nem biztos, hogy az ő hibája. Az ugyanis gyakran nemcsak az ideológia helyességén vagy helytelenségén, hanem a pártok köré szerveződő gazdasági érdekcsoportok erején és befolyásán is múlik. Az európai jobboldali pártok ráadásul igen ügyesen több "fejezetet" is elsajátítottak a nyugat-európai szociáldemokrata "tankönyvekből", és ezeket sikerrel alkalmazzák. Legelőször is mindenféle szélsőséges ideológiától és erőszakos, radikális társadalmi megnyilvánulástól elhatárolódnak. Mind a munkaerőpiacon, mind a hétköznapi életben a polgárok biztonságának garantálását ígérik, sőt olykor a rendpártiságig is elmennek. A nemzeti polgárság munkaerő-piaci helyzetének stabilizálása végett szigorú bevándorláspolitikát támogatnak (lásd a tavasszal Strasbourgban megszavazott Weber-irányelvet a bevándorlók visszatoloncolásáról). Politikai sikerüket sokszor a közhangulatra játszó - behatárolt keretek között ugyan, de a populizmussal is kacérkodó, nemzeti húrokat pengető - politikájuknak köszönhetik. Arra viszont nagyon vigyáznak, hogy soha ne lépjék át a jobboldalt és a szélsőjobbot elválasztó demarkációs vonalat, mert pontosan tudják: ettől polgári és európai a gondolkodásuk. A nyugati baloldal népszerűségvesztésében mindezeknek fontos szerepük van.

Egészen más oka van a hazai baloldal népszerűtlenségének. A magyar baloldalnak a rendszerváltást követő két évtized nem volt elég arra, hogy markáns eszmerendszert és egy tartósan erre épülő politikát dolgozzon ki. Az efféle kísérletek sorra kérészéletűnek bizonyultak. A válságmenedzselő politizálás, a szakértői magatartás túlhangsúlyozása, a tisztán populista ideológiák elleni küzdelem elszívta a baloldal erejét és szellemi potenciálját attól, hogy vonzó és érthető ideológiát fogalmazzon meg. Az európai szociáldemokrácia mögötti lemaradásunk elsősorban kulturális és történelmi eredetű. Nálunk hiányoztak a közös identitást formáló események, a hatvanas és hetvenes évek diákforradalmai, az életforma-lázadások, a hippi- és a feministamozgalmak, és ezért nagyon hiányzik az az értelmileg könnyen megragadható, érzelmileg azonosulásra késztető gondolatiság is, amely a modern magyar szociáldemokráciát jellemezhetné.

Életbe vágó kérdésekre kell most választ adni, elkerülve a populizmus és a kádári nosztalgiázás csapdáit. Nem könnyű feladat, de szerencsére látunk magunk előtt szociáldemokrata modelleket, mindenekelőtt a skandinávokéit, amelyek jóléti vívmányaik jelentős leépítése ellenére is egyszerre versenyképes és humánus, alacsony munkanélküliségi adatokat és csupán kismértékű szegénységet tartósító társadalmakat építenek. A "szociális Magyarország" szépen rímel a szociális Európára, amelynek ideológiája kristálytisztán áll előttünk. A globalizáció társadalmi és gazdasági veszélyei nálunk is azok, mint máshol, a felhasználható eszközök és módszerek egy része itthon is alkalmazható. A munkanélküliség, a gettósodás, a szélsőséges radikalizmus terjedése nemcsak itthon óriási társadalmi probléma, ahogyan a gyülekezési jog és más szabadságjogok körüli viták sem nemzeti sajátosságaink. Minden európai demokrácia hasonló tanulási folyamaton megy keresztül. Egy valami biztosan nem spórolható meg a mi esetünkben sem: a múlttal való szembenézés. Németország szép példa arra, hogy a bűnös, háborús múlttal való leszámolás, és az annak következtében átélt nemzeti katarzis hogyan változtatta meg a német nép mentalitását, és tette az országot újra Európa egyik vezető szereplőjévé.

Ez a katarzis nálunk elmaradt. Még mindig érezzük a következményeit annak, hogy évtizedeken át olyan könyvekből tanítottak, amelyekből a magyar történelem néhány fejezetét kiradírozták, és olyan világban éltünk, amelyben eluralkodott a hazugság, és az elhallgatás volt a norma. Még mindig él az "azé a múlt, aki megműveli" szemlélet, a historizálás és a múltbéli nosztalgiázás utáni vágy. A magyar jobboldal hagyományosan a magáénak tekinti a család, a nemzet és a haza fogalmait, megpróbálja kisajátítani a magyar történelem progresszív üzeneteit, de amíg "elfelejti" tisztázni viszonyát a szélsőjobboldallal, addig eszméinek hitelessége kétségbe vonható. A baloldal hol lázas eszmekeresésben van, hol pedig eluralkodik rajta az ideológiáktól való félelem és viszolygás. Pedig nem az ideológiáktól, hanem a szellemi és kritikai szuverenitás hiányától kell félni. Olyan önálló arculattal, elmélettel és politikával kell most előállni, amely nem másolata az európai szociáldemokráciának, de számos elemében - a versenyképesség mellett a jóléti vívmányok megőrzésében, környezettudatosságban, befogadó kisebbségi politikában, a nők és férfiak közötti esélyegyenlőség dolgában - épít az európai modellre. Ezek mellett Magyarországon kiemelt figyelmet kell fordítani a területi különbségekből és a társadalmi mobilitás hiányából adódó hagyományos problémáinkra, és kezelni kell egy új jelenséget is, a hétköznapi fasizmus brutális felszínre törését.

A baloldalnak észre kell vennie azt is, milyen változások mennek végbe külső, társadalmi bázisában. Új generációkat kell meghódítani a baloldali eszméknek, olyan fiatalokat, akik előtt kinyílt a világ, és új, európai életstílus szerint élnek, de többnyire homályos a tudásuk és csekély az érdeklődésük a közelmúlt politikai eseményeit illetően. Egészen más a szocializációjuk, mint az előző nemzedékeké, ezért új hangon kell szólni hozzájuk, nyíltabban, bátrabban, szélesebb távlatokat felmutatva nekik, mint korábban.

Európai, ugyanakkor a magyar realitásra reflektáló, egyszerre pragmatikus és szimbolikus politikára van most szükség, ami a civil társadalom tudásának és hétköznapi tapasztalatainak a felhasználása nélkül nem születhet meg. A civileket valódi, a döntésekben érdemi szerepű partnernek kell tekinteni, mert bár viszonylag gyengék, azt nem engedik, hogy bokrétának tűzzék őket a politikusok kalapja mellé. Sokan azért ábrándultak ki a hazai baloldalból, mert csak politikai csatározásokat, a nyilvánosság előtt zajló belviszályt és a fejük fölött hozott döntéseket láttak maguk körül. Mások mellőzöttségük és sértettségük miatt vettek 180 fokos fordulatot. A baloldal hagyta elmenni őket, a jobboldal tárt karokkal fogadja újsütetű ideológusait. Jelentős civil támogatás és markáns baloldali ideológia híján nem csodálkozhatunk, ha a Fidesznek sikerül balról előznie, és egy szociálisan érzékeny párt szerepében tetszelegnie.

Miért hagyjuk, hogy így legyen? Miért nem igyekszünk visszahódítani a kiábrándult értelmiségiek, a csalódott kisemberek, a magára hagyott vidéki és városi szegények, a peremre szorult kisebbségiek százezreit? Miért nem próbáljuk megnyerni az új, fiatal generációt a baloldali eszméknek? Ők a szociális Magyarország legígéretesebb lakói, akiknek sorsa alakulásától függ a jövőnk és a közös életünk. Csak egy következetesen képviselt, a civilekkel egyeztetett, egyszerre európai és magyar jóléti politikával nyerhetjük vissza őket, mert Magyarország csak velük együtt lehet sikeres.