A szerző szociológus

Azt azért nem hiszem, hogy most már nyugodtan hátradőlhetünk, mert semmi garancia nincs arra, hogy nem áll majd a következő tervezet épp ilyen kétes alapokon. Érdemes hát feldolgozni, ami történt, ami megszületett és elvetélt (s aminek egyébként nem minden eleme elvetendő).

Itt csupán egyetlen problémakört emelnék ki, bizonyosan nem a leglényegesebbet, de szeretném megvilágítani, hogy egy viszonylag kis területen is mennyi kétség merülhet fel a törvénytervezet kialakítóinak motivációit és szakmai ismereteit tekintve.

A kamarillapolitikával készült törvényjavaslat szerint a gyártást a közszolgálat nem, vagy csak igen indokolt esetben viheti kívülre: 63. § (4).

Milyen érdek és/vagy törvényalkotói szándék munkálhat egy ilyen javaslatban? Tegyük fel, hogy a jogalkotó becsületes, azaz társadalmi érdekeket tart szem előtt. Ekkor így érvelhet: Magyarországon a tartalomgyártás kivitele a közszolgálati intézményekből a korrupció melegágya volt, hiszen a kivitt megrendelésekért sokkal többet fizettek, mint a belső munkákért, és nem feltétlenül a legjobbakat bízták meg, inkább a haverokat, vagy azokat, akik viszszacsorgattak pénzeket a döntéshozókhoz.

A gyártások kivitelének a gyakorlatát Hankiss Elemér honosította meg. Ha ebbe a gyakorlatba azután beleszövődött a korrupció, akkor talán az ellenőrző mechanizmussal van a baj, nem a gyakorlat egészével.

Az angliai Channel 4 óriási sikereket ért el már a 80-as évek második felében azzal, hogy külsősökkel dolgoztatott, mert így kis belső apparátussal versenyképes és olcsó, közszolgálatinak is beillő produkciókkal tudott előállni. Gyorsabbak, mozgékonyabbak voltak a BBC-nél, könnyen túlléptek azokon, akik rossz minőséget produkáltak, míg a BBC nem nagyon tudta lecserélni saját alkalmazottait.

2000-ben a BBC is elkezdett külsősökkel dolgoztatni. A magyar közszolgálat ebben megelőzte, a mostani törvénytervezet viszont már szembe menne egy európai tendenciával.

Amerikában ellenkező irányú folyamatot látunk. Kezdetben nagyon kemény monopolellenes szabályozások érvényesültek. A nagy cégeket arra kényszerítették, hogy ne készítsenek mindent maguk, hanem adjanak lehetőséget a médiába való bedolgozásra kisebb cégeknek is. A liberális gondolkodás mondatta azt a törvényhozókkal, hogy legyen kötelező minél több gyártást külső cégekre bízni. Ez a szigor a 90-es években enyhült, mert a kábel és aztán a digitális műsorszórás szigorú törvények nélkül is megnyitotta, plurálissá tette a piacot.

Visszatérve Magyarországra: hihető az, hogy a külső gyártás korlátozása tényleg növeli a színvonalat, mikor a házon belüli erőforrások csökkennek? És ha indokokat kell gyártani a külső megbízásokhoz, jelenthet az gondot? Meg lehet így állítani a korrupciót?

Ha a Gazdasági Versenyhivatal nem képes kordában tartani a korrupciót, akkor a médiahatóság képes lesz rá? Ha még ráadásul az újságíróknak sem biztosítják forrásaik eltitkolásának jogát, akkor még kevesebbet fogunk megtudni a politikusok disznóságairól, miáltal a korrupció tovább erősödik.

Ilyenkor lépnek be az összeesküvés-elméletek, miszerint az egész javaslat csupán a politika ellenőrizhetetlenségének erősítését szolgálta volna, de én ezt nem hiszem. Szerintem jó szándékú törvényalkotókról van szó, akik épp a médiának a demokráciában betöltött szerepét nem vették figyelembe. Elvesztek a maguk részleteiben. Leginkább a Gazdasági Versenyhivatalt tekintették mintának, s azt gondolták, ami szabályozza a piacot, az szabályozni tudja a nyilvánosságot is.

A tervezet hátterében inkább az állhat, hogy a multik aggódnak a digitális műsorszórás miatt, a közszolgálat meg végképp feladni készül a nézettségért, hallgatottságért vívott versenyt. Kemény érdekek diktálnak. Egy kis médiavállalkozás az interneten csak akkor győzhet le egy nagy tévét, ha az igazság kiderítése érdekében több kockázatot vállal. De ha a médiahatóság ebben megakadályozza, akkor a semmitmondó kereskedelmi csatorna megtarthatja a pozícióját.

A törvénytervezet ezeket a piaci érdekeket hozta össze a politikusok rendpártiságával és ellenőrizhetetlenségük igényével. Csak azoknak az érdekei nem számítottak, akiknek a műsor készül. Ez a tervezet elbukott, de nem lesz jobb a következő sem, ha ugyanazok készítik.

Megnyugtató a magyar társadalom intézményes, közösségi ellenállásának mértéke. A kilencvenes években néhány guru volt a felelős azért, hogy valami elinduljon, vagy megálljon. Ma már beépültek a társadalom rendszerébe azok a szerveződések, melyek összehangoltan és hatékonyan tudnak fellépni. A politikai elit viszont még nem vette észre, hogy vége a múlt századnak, az ország belépett az Európai Unióba: megtanultunk pályázni, érdeket érvényesíteni, és tisztában vagyunk azzal is, hogy a demokrácia nem gyakorolható felülről és névtelenül, az érdekeknek és nézőpontoknak NYÍLTAN kell megütközniük.