A baloldalon is mindig különbözőképpen értékelik a szociáldemokrácia társadalomépítő és konfliktusrendező lehetőségeit. Volt, aki a többséget a realitások keretein belül szolgáló, ha teljesen ki nem is elégítő vívmányaiból indul ki, és volt, aki egyszerűen a tőkés rendszer függvényének tekintette. Balázs Gábor azonban nem a reformista munkásmozgalom, a pluralista játékszabályokat több mint ötven éve respektáló szociáldemokrácia képességeit vonja kétségbe, hanem azt, hogy egyáltalán létezik-e századunkban, s szükség van-e rá?

Az írásnak már a kiindulópontja sem teljesen objektív és pontos, amikor a szociáldemokrácia tényleges erejét azokra az országokra szűkíti le, amelyeket egyedül kormányoz, és ezzel illusztrálja (vitathatatlan) térvesztését, gyöngülését. Megfeledkezik azokról az országokról, ahol a szociáldemokraták koalícióban vannak, vagy gyakorlatilag nem nagyon lehet nélkülük kormányozni, még ha ellenzékben vannak is (mint Skandináviában). Balázs ignorálja azt a tényt, hogy ezeknek a pártoknak van a legstabilabb bázisuk, akár kormányoznak, akár nem, s a választásokon általában elnyerik a szavazatok 30-35 százalékát. A szociáldemokraták a nyugat-európai politikai rendszerek szerves részét képezik, nélkülük nincs politikai stabilitás, s nélkülük nehezen képzelhető el a válság kezelése.

Balázs Gábor úgy látja, hogy a válság következtében a szociáldemokrácia helyzete még nehezebb lesz. Szerintem azonban egyrészt nem lehet a válságra hivatkozva minden társadalmi konfliktust egy csokorba kötni, másrészt most, amikor még alig látjuk a válságfolyamat kibontakozását, nehéz fenntartások nélkül elfogadni, hogy Európában "megállíthatatlan a jobbratolódás", a baloldal meg törvényszerűen radikalizálódik.

A szociáldemokrácia történelmi tapasztalatai inkább azt valószínűsítik, hogy a válság a szociáldemokrácia, a demokratikus szocializmus értékeit, megújulási kísérleteit fogja felerősíteni. A társadalom döntő hányada a szociáldemokrata eszköztárat, az egyezkedést, az alkuval elért eredményeket, a konszenzuskeresést fogja preferálni, ami korántsem jelent "osztálybékét", de jelenti a problémák békés és nem erőszakos megoldását. A szociáldemokrácia mindig híres volt pragmatizmusáról, alkalmazkodási készségéről, amit ellenfelei opportunizmusnak neveznek, de attól még nehéz elvitatni, hogy a szociáldemokrácia a baloldal azon részéhez tartozik, amely a legtöbbet nyújtotta a társadalom többségének.

A konzervatív jobboldal magatartását ugyancsak nehéz anticipálni. Balázs Gábor a mérsékelt jobboldal "keményedésének" jeleit látja. Többek között Nagy-Britanniára hivatkozik, ahol éppenséggel ellentétes trendek fedezhetők fel, igaz, tartósságukat a munkáspártiak szkeptikusan értékelik. David Cameron, a toryk fiatal vezére inkább azt hangoztatja, hogy a konzervatívoknak az eddigieknél liberálisabb szociálpolitikát kell folytatniuk, többet kell foglalkozniuk a szegénységgel, és rugalmasabban kell viszonyulniuk az állami egészségügyhöz.

Balázs Gábor szerint a szociáldemokráciának nincs alternatív modellje, "fogalma sincs, mit kellene tenni", röviden: "nincs XXI. század szociáldemokráciája". És kinek van alternatívája? Kinek van inkább fogalma róla, mit kellene tenni? Talán a konzervatívoknak vagy a liberálisoknak?!

Ami a szociáldemokratákat illeti, ha nincs is koherens koncepciójuk, az legalább egyértelmű a számukra, hogy a legnagyobb ellenfél a munkanélküliség, s hogy ez ellen az egyetlen hatékony eszköz a gazdaság legalább relatív stabilitásának megőrzése vagy helyreállítása. Azt is tudják azonban, hogy ezt csakis a piac szereplőivel való párbeszéd, partneri és nem ellenséges viszony ápolásával érhetik el.

Mellesleg a szociáldemokráciának sosem volt egységes receptje vagy modellje. Még a szociáldemokrácia aranykorában, az 1960-1970-es években is legalább öt egymástól sok tekintetben eltérő szociáldemokrata modellt lehetett megkülönböztetni. Jellemző, hogy a brit Munkáspárt ezekben az években volt a legnehezebb helyzetben, nem sikerült modern alternatívákban gondolkodnia, ez vezetett az 1979-es választási vereséghez és a tizennyolc éves konzervatív érához... E korszaknak tanulságai kényszerítették a munkáspártiakat, hogy "harmadik utat" válasszanak a '90-es évek derekán.

A szociáldemokrácia történetében mindig erős volt az igény a közös politika és gyakorlat kialakítása iránt, sok minden történt is ennek érdekében, de még az Európai Unió keretében munkálkodó szocialista-szociáldemokrata párt keretein belül sem egyszerű közös modellt és alternatívát találni. De ha már a szociáldemokrácia alternatívafelismerő készségéről van szó, világszervezetük, a Szocialista Internacionálé volt az első politikai erő, amely még az 1970-1980-as évek fordulóján felismerte a globalizációs folyamatok összetett hatásait, és ráébresztette a baloldalt, hogy stratégiájában számolnia kell az új jelenségekkel, hogy a nemzeti keretekben működő pártoknak fel kell készülniük a transznacionális tőke és a nemzetközi pénzügyek ellenőrzésére, befolyásolására. A nemzetközi szociáldemokrácia érdeme, hogy az elsők között vetette fel az Észak-Dél problémát mint a globalizáció egyik előfutárát, és jelezte, hogy ezt csak együtt, a fejlett és a fejlődő világ együttműködésével lehet megoldani. Az Internacionálé Globális kihívás című programja sok olyan tennivalót fogalmazott meg, amely ma is figyelmet érdemel. Ugyanez vonatkozik annak az Észak-Dél kérdéssel foglalkozó, Willy Brandt, a Szocialista Internacionálé elnöke által vezetett független, nemzetközi bizottságnak az ajánlásaira, amelyek közül sok mára már a politikai gyakorlat részévé vált.

Balázs Gábor bevezetőjében még arról ír, hogy Nagy-Britannia azon ritka országok közé tartozik, ahol szociáldemokraták kormányoznak, később azonban már úgy fogalmaz, hogy a "harmadik út" megbukott. Tehát az a párt és megújulási törekvés bukott volna meg, amely három választást nyert meg, és tizenegy éve kormányoz. A szerző szerint "a blairizmus új piacpárti ideológia", és a Tony Blair vezette Új Munkáspárt szociáldemokrata jellege megkérdőjelezhető. A logika világos: egy szociáldemokrata párt van, amely évek óta sikeresen kormányoz, de az nem szociáldemokrata. Kár, hogy Balázs Gábor meg sem próbálja mérlegre tenni az Új Munkáspárt tényleges teljesítményét. Ha megtenné, talán számára is kiderülne: mégiscsak van szociáldemokrácia a XXI. században.

Havas Péter, politikatörténész