A változtatáshoz szembe kellene nézni az 1990-ben megalkotott rendszer alapvető problémáival. Például azzal: fenntartható-e 3200, totálisan autonóm, a végletekig decentralizált feladatkörrel rendelkező önkormányzat, amelyek jó része a legalapvetőbb közfeladatait sem képes ellátni? A rendszerváltás idején az tűnt a legfontosabbnak, hogy az új rendszer demokratikus legyen - mellékesnek látszott, van-e miből működtetni. Persze 1990-ben elképzelni sem tudta senki: kevesebb mint húsz év múlva a kisebb településekről szinte eltűnik a gazdaság. A mezőgazdaság, amely korábban a városit megközelítő életminőséget adott, ma településenként csupán néhány tucat embert tud eltartani. Egyre több faluban nem marad más munkahely, csak amit az önkormányzat fenntart - a pusztán költségvetési megszorításon alapuló racionalizálással máris ezek az utolsó állások kerülnek végveszélybe.

Nincs sikeres közigazgatás jól működő középszint nélkül. A korábbi középszintet, a megyét kiüresítették, funkcióit csaknem két évtizede nem helyettesítik semmivel. Óriási, a rendszerváltozás idején elképzelhetetlen területi különbségek keletkeztek - újra meghatározza az emberek sorsát, hová születnek. Vegyük példának az alapfokú oktatást, amely mára odáig züllött, hogy a tizenéves gyerekek jelentős része képtelen megérteni, amit elolvas, ezért felnőve be sem jut a munkaerőpiacra. Akarunk újra egyenlőbb esélyeket? Akkor tessék országosan egységesíteni a finanszírozást és a szakmai felügyeletet! Az úgy nem megy, hogy az állam az iskolák működési költségeinek csak 50-70 százalékát fedezi, a többi kiadást és a leépítések hálátlan feladatát az önkormányzatokra hárítja, a szakmai ellenőrzéssel együtt. Az sem járható út, ha pénz nélkül akarnak centralizálni: most éppen a válságra hivatkozva már egyetlen esztendei működés után elkezdik lefaragni a kistérségi iskolatársulásoknak ösztönzésül adott magasabb normatívát. Amikor a pazarlás kerül szóba, sokan automatikusan a kistelepülésekre gondolnak - pedig könnyen lehet, hogy a nagyvárosi önkormányzatok több pénzt tékozolnak el, mint amennyi az összes aprófalvas vidék ellátásához elegendő lenne.

Koncepciók hiányában félő, hogy a válság sem kényszerít ki semmilyen reformot, hanem a kormány sokadszorra is nekitolja a fűnyírót az egész közigazgatási rendszernek. Mindenhonnan levágnak valamennyit - aztán az egyik helyen marad valami, a másikon nem.