A folyó év harmadik negyedének lezárásakor a három balti állam közül kettő az európai recesszió "bajnokává" lett (Észtország 3,3%, Lettország 4,2% zsugorodással), és mindhárom olyan kereskedelmi-, illetve folyó fizetésimérleghiányt volt képes felmutatni, amivel az EU régi tagjai közül csak Görögország és Portugália van versenyben. (Nota bene: Magyarország nem. A magyar mérleghiányadat 2008 végére várhatóan hajszálnyival jobb lesz a lengyelnél, sőt a szlováknál is.)

Igaz, ez a hiány már az akrobatikus növekedés éveiben is szembetűnő volt; a némileg kiművelt elmék időben elgondolkodhattak rajta, hogy vajon ezeket a deficiteket meddig lehet még külső forrásokból finanszírozni. Élt a gyanúper, hogy nem örökké, ám amíg be nem ütött a globális hitelszűke, addig a világpiaci pénzbőséggel - amint arra Gyurcsány Ferenc a nevezetes őszödi beszédben is utalt - jócskán lehetett élni és (a mából visszanézve) - visszaélni. Élni abban az értelemben, hogy hitelből élni; visszaélni abban az értelemben, hogy messze erőn felül költekezni.

Nos, a múlt hét végén Lettország bejelentette, hogy - Magyarország példáját követve - ugyancsak a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) fordul segítségért. Észtország és Litvánia egyelőre azt mondja, nekik ilyesmire nincs szükségük. Fogadást azért mernék kötni rá, hogy ha gazdaságaik a mostani tempóban zsugorodnak tovább, ha mérlegeik tovább romlanak, ha büntetéssel felérő prémiumok mellett tudnak csak államkötvényt kibocsátani, ha az inflációs rátájuk nem javul, s legfőképp: ha külgazdasági környezetükben nem áll be javulás (márpedig nem áll be, ez biztos), akkor szépen beállnak a sorba. Már csak azért is, mert nemzeti bankjaik és kormányaik egyszerűen nem rendelkeznek azzal a financiális tűzerővel, amellyel a magukat az intervenciós állami költekezés mellett elkötelező nagy nyugat-európai államok (Nagy-Britannia, Franciaország és Spanyolország) kormányai bírnak.

Egyébiránt hangsúlyozni kell, hogy a balti "elnyomorodás" jellegében elüt a magyartól. Minálunk az államháztartás, őnáluk az egyének és a vállalatok eladósodása a legnagyobb tétel. (Ebbe sántult bele Lettország második legnagyobb bankja, amelyet az államnak ki kellett mentenie.) Idehaza az eladósodás forrásait alapvetően jóléti kiadásokban kell keresni, náluk - amerikai és spanyol minta után - elsősorban áruvásárlásban és ingatlanfejlesztésben. Tényleg csodálatos bevásárlóközpontok, irodaházak, lakótömbök épültek, ám sajnálatos módon ez a buborék mindenütt elpattant. Maradt a hitel, amit viszont vissza kell fizetni. Az arányok érzékeltetéséül mondom, hogy mi a bajban körülbelül akkora ("mindenre elég") IMF-hitelkerethez jutottunk, mint amekkora valutatartalékokkal rendelkezünk, miközben (a Fitch számításai szerint) a baltiak összes jelenlegi tartalékai 2oo9-ben esedékes hiteligényüknek csak negyedét-harmadát fedezik. És ők egy fillér adósság nélkül kezdték pályafutásukat a szabad piacgazdaságban, ellentétben a magyar állam húszmilliárdos tartozásával!

Akinek tehát még ezek után is kedve van a baltiakkal "bezzegelni", az nem tudja, mit beszél.