Egy hirtelen rászakadó válságra az emberek kétféleképpen reagálhatnak. Vannak társadalmak, amelyek összeroppannak, szétmállanak, szétzilálódnak a súly alatt. Fut, ki merre lát, menti magát, családját, cókmókját. Kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy másokkal törődjön. A kritikus helyzetben teljes felmentést kap a vak önzés.

És vannak emberi közösségek, társadalmak, amelyek épp ellenkezőleg: veszély esetén összefognak, összezárják soraikat, félreteszik ellentéteiket, közösen próbálnak kilábolni a bajból. Sokat idézett példa erre Anglia 1940-ben.

A "franciaországi csata" és a dunkerque-i menekülés után az angol társadalom hihetetlen fegyelemmel látott hozzá a szigetország védelméhez, a partok, városok, útkereszteződések megerősítéséhez; s ugyanilyen fegyelemmel bonyolították le a gyerekek és idősek kimenekítését Londonból és a nagyvárosokból, fogadták el a jegyrendszert, mondtak le hagyományos életmódjuk megannyi fontos eleméről, tették félre politikai ellentéteiket, vállalták a közszolgálat ezer formáját, a polgárőrségtől, a kórházi ápolástól, a betegek látogatásától a tűzoltásig, vagy álltak napi tizenkét órákat a fegyvergyárak gépsorai mellett.

Szerencsére ma nincs háború. De azért érdemes egy kicsit körülnéznünk a mi "szigetországunkban". Van nálunk is példa a példamutató összefogásra. Például 1956. De vajon ma, egy megfoghatatlanabb, bonyolultabb veszéllyel szemben vajon hogyan viselkedik majd a magyar társadalom?

Bizonyára lesznek olyanok, akik - legalábbis egyelőre - továbbra is mindennapi életük rutinját tapossák majd, és észre sem veszik a közelgő vihart. Vagy észreveszik, de remélik, hogy másfelé gyűrűzik el, és akkor ott folytathatják majd életüket, ahol abba sem hagyták. Bizonyára lesznek olyanok is, akik ijedtükben megdermednek, moccanni se mernek, szorongatják kis motyójukat. Lesznek, akik pánikba esnek, menekülnének, ha volna hova. Mások összekapják majd magukat, lázasan keresik a megoldást, a válságból kivezető személyes egérutakat. Vagy - kicsit még szégyenkezve - lisztet, tésztát, cukrot, olajat, konzervet kezdenek vásárolni, hogy ne adj' isten... Lesznek, akik kiveszik bankbetétjüket, vagy jobb és jobb kamatért bankról bankra szaladgálnak. Vagy ha sok van belőle, külföldre menekítik pénzüket, esetleg baisse-re játszanak, vagy azon spekulálnak, hogy érdemes-e már lerongyolódott OTP- vagy más részvényt, aranyat, földet, házat vásárolniuk. Lesznek, akik óbégatnak, szemrehánynak, felelősöket keresnek, bűnbakot gyártanak, mintha ezzel bármit megoldanának. Lesznek, akik két kézzel kapaszkodnak pozíciójukba, íróasztalukba, hogy ha süllyed az ország, legalább abba kapaszkodva tudjanak továbbúszkálni. S minden bizonnyal vannak, lesznek olyanok, akik felelősségteljesen és lázasan keresik az ország számára a lehetséges kiutakat.

De addig is, amíg kilábolhatunk a válságból, mindenképpen bölcs dolog, ha az ember meghúzza a nadrágszíját. Nem mindegy azonban, hogy hogyan s hol húzzuk meg ezt a bizonyos nadrágszíjat. Hogy min takarékoskodunk, s min nem. Hogy magunkon takarékoskodunk-e, vagy másokon?

Mert, egyfelől, nehéz időkben a takarékosság felelősségteljes polgári magatartás. Amerikában és a nyugat-európai társadalmakban már be is indult ez a folyamat. Ha életformaváltásról nem is beszélhetünk, de módosításról igen. Takarékosabb mindennapi élet, kevesebb elpocsékolt élelmiszer, egy-két fokkal alacsonyabbra állított fűtés, elhalasztott autóvásárlás, kevesebb terhelés a hitelkártyán, egy kicsit több munka, öt szállal kevesebb cigaretta, egy dobozzal kevesebb sör, elhalasztott utazás...

Jól tennénk, ha követnénk őket.

De, de, de... Van az életnek egy olyan területe, ahol nehéz időkben éppenséggel nem kevesebbet, hanem többet kell, kellene költenünk; nem föltétlen pénzt, de időt, energiát. Ahova jobban oda kell figyelnünk, mint ahogy eddig tettük.

És most kicsit érzelgős mondatok következnek.

Jön a tél: nem volna jó, ha még az eddiginél is többen fáznának majd. Emelkednek az árak: nem volna jó, ha még több gyerek menne éhesen az iskolába. Sokan vannak a magányosok: nem volna jó, ha ínséges időkben növekedne a számuk. Kevesebb lesz a munkaalkalom: nem volna jó, ha a szűkülő pályán még az eddiginél is inkább a kivételezett helyzetben lévők jutnának előre. Nem volna jó, ha azok, akik tehetik, jövedelmük csökkenését mások kíméletlenebb megsarcolásával, a mérlegek súlyainak tologatásával, árcédulák átírogatásával, rejtve rosszabb minőséget nyújtva ellensúlyoznák. Nem volna jó, ha a korruptak a nehezebb helyzetre való tekintettel tovább csavarnák a korrupció prését.

S legfőképpen nem volna jó, ha azok, akik eddig tettek valamit azokért, akik náluk nehezebb körülmények között élnek, most ijedtükben, vagy óvatosságból, vagy akár családjuk iránti felelősségérzetből kevesebbet tennének értük. Nem volna jó, ha az amúgy is gyengécske társadalmi szolidaritás tovább gyengülne, ha a társadalom még az eddiginél is jobban szétzilálódna.

Tudom, kevesebb pénz lesz az egészségügyben. Nem lehetne elgondolkozni azon, hogyan lehetne az ellátást, ha másképp nem megy, legalább önkéntesek munkájával javítani egy kicsit? Azzal például, hogy hetente vagy akár csak havonta egyszer meglátogatnak egy ismeretlen beteget a kórházban? Vagy rányitják egyszer-egyszer az ajtót azokra, akik magányosak vagy betegek? Vagy ha jogász az ember, eggyel több rászoruló ügyének képviseletét vállalja el, "pro bono", ami a nagy amerikai ügyvédi irodákban már szinte kötelező? Vagy ha villamosvezető az ember, nem indítja el a villamost, ha látja, hogy szalad utána valaki? Vagy ha képes rá az ember, gyűjtést szervez egy rászoruló család javára? Ha tanító, tanár, egy hajszállal többet foglalkozik a nehéz körülmények között élő gyerekek tanulásával, mint korábban? Ha egyetemista, nyugati társainak példáját követve közösségi ügyek egész sorának szolgálata várja. Ha vállalatvezető az ember, miért ne követhetné annak a miskolci egyetemi tanszéknek a példáját, amely "örökbe fogadott" egy falut; időnként ott tartja tanszéki értekezleteit, odaviszi nemzetközi szemináriumait, segít a községnek a pályázatok megírásában, ösztöndíjat szerez egy-két gyereknek. Mibe kerül mindez? Semmibe. Csak odafigyelésbe.

Vannak természetesen a jótékonykodásnak hagyományos formái is. A Máltai és az Ökumenikus Szeretetszolgálat, a Vöröskereszt és más intézmények feladatai megsokszorozódnak a "hét szűk esztendőben": érdemes és fontos segíteni munkájukat. De ha egy élelmes amerikai csokoládégyár máris nagy sikert tudott aratni Credit Crunch, vagyis Roppanó Hitel nevű csokoládéjával - ahol a név szellemes szójáték, mert nemcsak a hitelválságra utal, hanem a csokoládé ropogósságára is (sok csokoládét hirdetnek a világban "crunchy"-ként, vagyis ropogósként), s még azt a gondolatot is felvillantja, hogy jó volna a hiteleket és a haszontalan bankárokat elropogtatni -, akkor valami jó emblémával vagy szlogennel talán egy külön válságsegély-alapítványt is el lehetne indítani.

Sokat tehetünk azért, hogy a válságból az ország mielőbb kiláboljon, azzal is, ha egy kicsit civilizáltabban és fegyelmezettebben viselkedünk; ha az együttélés szabályait s törvényeit egy kicsit ritkábban szegjük meg; ha egy halszálnyival javítunk munkánk minőségén; ha felhagyunk a törzsi háborúval, s megpróbálunk megszabadulni politikai indulataink és előítéleteink legalább egy részétől. Ha megpróbálunk felelősségteljes polgárokként viselkedni. Mindettől egészségesebb, erősebb, dinamikusabb lesz az ország, s könnyebben le tudja majd győzni az akadályokat. Rombol, de építhet is a válság.

Szégyenkezünk amiatt, hogy siralmasan és szégyenteljesen lemaradtunk a kelet-közép-európai országok versenyében. Minden okunk megvan a szégyenkezésre (még akkor is, ha az átlagállampolgár felelőssége elenyésző a kormányok, a politikai osztály, a sajtó, a véleményformálók felelősségéhez képest).

Jó volna, ha néhány év múlva, visszatekintve ezekre a nehéz időkre, nem kellene szégyenkeznünk azért is, mert társadalomként, nemzetként, emberi közösségként is leszerepeltünk, kudarcot vallottunk. Hogy - önmagunk s családunk ilyen-olyan mentésén kívül - nem tettünk semmit vagy eleget azért, hogy a válságból tisztességgel, emberi méltósággal, felelősségteljes és szolidáris európai nemzetként kerüljünk ki.