Ha jobb felé figyelünk, ezt halljuk, azzal az ígérettel, hogy nem tart már sokáig. Legfeljebb másfél évig.

Pedig dehogynem. Akárki lesz kormányon, minden eddig ismertnél nehezebb körülmények közé kerül. Mint mindannyian.

Elementáris erejű folyamatok sodrásában élünk. Ahogy a földrészek mozgását, a vulkánok csodálatos belső hőjét is elemi bomlások okozzák, úgy a világ gazdaságának alapelemei is hasadnak, alakulnak át most. És lávaként ömlik felénk. Számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb megrendíti saját alapjait is a tőke hosszú évek óta tartó kivonulása, önexportja, amellyel földrésznyi országokat (Kínát, Indiát) vont saját rendszerébe, és engedett nekik egyben kiutat a szegénységből. Százmilliók váltak néhány év alatt e szisztéma termelő és fogyasztó részeivé. Nem tudnak lábujjhelyen belopódzni. Olyan erejűek a változások, mintha földrészek csúsznának össze. Ma még beláthatatlan, mi lesz ebből. Figyelni kell nagyon, és ha lehet, hasznunkra fordítani.

Ami most történik, azt aligha lehet a hagyományos politikai szótárral okosan feldolgozni. Abból nagy összevisszaságok lesznek. Csak meglepődünk, hogy például David Cameron, a brit konzervatívok vezére szerint adót csökkenteni most tilos, óva inti a hivatalból persze adópárti munkáspárti kormányt. Amely viszont csökkentene. Minden fordítva működik. A szerepeket tehát felcserélték, de nem hülyézik egymást teli torokból, lévén felfogható, hogy eszelősen pörög a masinéria - jobb kapaszkodni, mint lökdösődni.

Nálunk viszont állni látszik az idő, miközben korántsem szekér az, ami halad. A Fidesz, és nyomában nyilván nagyon sokan, mintha csak a legkedvesebb végszóhoz jutottak volna a világfelfordulással: szól, mi egyébként is szokott. Máskor is van benne valami, persze.

Hogy adócsökkentést! Mint 2002-ben? Mintha mi sem változott volna. Igaz, Demján Sándortól Futó Péterig majd valamennyi meghatározóan fontos, potenciális kedvezményezett köszöni, de most nem kéri. Szükség van az államra ilyenkor, az állam pedig pénz nélkül csak meddő akarat. Az általános recesszió fenyegetésében mámoros könnyelműség abban bízni, hogy a kevesebb adó sokkal több vállalkozást, munkát gerjeszt. Vagy ha igen, új érvelés kell ahhoz, hogy meggyőző legyen. Bizonyság arra, hogy lehet másként is nézni a dolgokat, mint ahogy átlagos tekintet számára mutatják magukat. Az nem ebbe a körbe tartozik, amikor Orbán Viktor azt mondja a veszprémi újságnak, hogy ezek "elveszik a nyugdíjakat", az a baj. Mert nem veszik el, csak befagyasztják a 13. havit, nyolcvanezernél. Aki ebből él, tudja, hogy ez nem ugyanaz. Az sem megy, hogy ráparancsolunk az államra, ne merészeljen már gázárakat emelni, ha párhuzamosan elvennénk a bevételeit, amint a Fidesz tenné. De hinni lehetne az akarat ethoszában, ha nem ugyanezt mondanák a 2002-es kampány óta, ha már akkor nem a gázáremelő multinkórász szocialisták ellen lengtek volna a zászlók. Mindegy, hogy okkal vagy anélkül. Az a hamis, hogy most is ez az induló megy a trapp alá. Hozzá egy-egy futam még arról, hogy a nemzeti bank egy-kettőre felezze meg a kamatot, a politikai élet meg önmagát. (Na, igen, de melyik fele maradjon meg, vetődik fel a naiv kérdés.) Ahogy az is elszomorító, ahogy a szabad demokratáknak hol egyik szárnya, hol a másik szigorúbb, attól függően, hogy a belső ellenfél éppen hol tart. Ez sem méltó a baj impozáns méreteihez.

Most ez a visszamaradottság, múltidejűség a legnagyobb gond, már ha eltekintünk a hétköznapok szorongattatásaitól. Ha más nem, a brit vita bizonyítja: a hagyományos, a történelmileg végiggondolt bal-, illetve jobboldali megoldások legfeljebb retorikailag érvényesek. Egyébként csak az eredetiség, az őszinteség és a bátorság segít: annak vállalása, hogy annyira új a helyzet, hogy az eddigi panelek kifordulnak a kereteikből.