Ha az intellektuális elit ilyen nemtelen eszközöket használ, hogyan ítélhetjük el az internetes fórumokon mocskolódó tájékozatlan vagy előítéletes hozzászólókat, akik a magyarság ellenségének kiáltanak ki engem és a fiamat ezért a sorozatért, és egyikük, amint szokás, a felakasztásomat javasolja megoldásként? (Megjegyzem, mint tanítólelkű író, ezt én is jó ötletnek tartom. A nyomda nem győzné újranyomni a könyveket, és Magyarország utcahosszal vezetne a klasszikusok olvasása terén.)

A tények: a lehető legnagyobb tisztelettel és hűséggel újrameséltük Gárdonyi Gézától az Egri csillagokat, valamint Jókai Mór két regényét. Aki nem hiszi, járjon utána: olvassa el az átdolgozott műveket.

Miért meséltünk újra? 1. Mert bár sok iskolában még kötelező olvasmányok a fent említett alkotások, egyre kevesebb gyerek tudja végigrágni magát rajtuk. 2. A regények alkalmasak az újramesélésre, és ez íróink, valamint az olvasás megszerettetéséhez vezethet. 3. Nemzeti alaptörténetek, mint a görögöknél az Iliász, a spanyoloknál a Don Quijote, a franciáknál a Nyomorultak stb., amely alkotásokat az adott (és egyéb) nyelveken sokszor átdolgoztak. 4. Az előbbi pont is jelzi, hogy itthon és a világban a remekművek átírása az ifjúság számára régóta élő gyakorlat.

Szilágyi Ákos nem olvasta el az újramesélt szövegeket, hanem ítélt.

Hogyan? Például csúsztatással.

Így fogalmaz: "Ha igaz, hogy...a kutya sem olvassa őket..." "...három állítólag ma már olvashatatlan klasszikus magyar regény..."

Ezt mondtuk? Nem. Azt mondtuk és mondjuk, hogy kevesen olvassák őket. Egy iskolai osztályból átlagosan két-három diák. Ezt közel négyszáz író-olvasó találkozó tapasztalataiból szűrhettem le.

Máshol: "Mindhárom regény írva vagyon, nem pedig mesélve..." Ezt az újramesélve kifejezés kritikájaként közli a szerző, s kifejti, hogy a regény nem egyenlő a fabulájával, a meséjével. Ki mondta, hogy egyenlő? Az újramesélt változat 160-170 oldalon távolról sem csak a regény meséjét tartalmazza. Ahhoz öt oldal is elég volna. Az új művek eddigi olvasói szerint az újramesélt regényekben ugyanaz a hangulat, stílus, katarzis található, mint az eredetiben. Aki nem hiszi, olvasson utána. S ha már szőrözünk: Jókait nagy mesemondónak nevezték. Mégiscsak mesélt? Nem kell a mese szótól félni. A műmese ugyanúgy "autorizált" szöveg, mint egy regény. Grimm és Andersen meséit mégis naponta sok millió anya és apa átírja a gyerekének, amikor saját szavaival elmeséli őket. De úgy ám, hogy "kő kövön nem marad". (Sz. Á.) (S hányszor átírták ezeket nagy írók!) Hiba? Esetleg: bűn?

A csúsztatásokat némi lódítás követi: "A borítón és a címoldalon is az eredeti szerző és az eredeti műcím van feltüntetve: semmi utalás az átdolgozásra...". Nos, ez egyszerűen nem igaz. A borítón és a szennycímlapon nagy betűkkel szerepel a logó: KLASSZIKUSOK ÚJRAMESÉLVE. Egyébként számos magyar, német, osztrák, francia, angol átdolgozáson nem tüntetik fel, hogy a mű nem az eredeti, teljes szöveg. És szintén csak a kolofonban lehet megtalálni az átdolgozókat. Megjegyzem, ismert kiadókról van szó. (Lásd: internet.)

Ehhez a lódításhoz jól illik a verdikt: a hiányos borító "a vásárló... üzleti célú megtévesztése."

Az üzlet, a piac, a marketing szavak fel-felbukkannak a szerző szövegében ritmikus adagolásban, mert pontosan tudja, hogy Magyarországon így lehet a legjobban sárba taposni minden jó szándékú kezdeményezést. Ami üzlet, ami összefüggésben van a pénzzel, az csak mocskos lehet, sugallja az évezredes vallási beidegződés. (Ötven százalékban ezért tartunk ott a gazdasági életben, ahol tartunk.) Az internetes fórumokon is sokan próbáltak efféle megjegyzésekkel megsemmisítő csapást mérni a klasszikusok újramesélésére.

Elárulok egy titkot. Ha könyvkiadásból igazán üzletet akarok csinálni, nem kísérletezem kockázatos projektekkel, s nem nyúlok tudatosan darázsfészekbe. Ezzel szemben megírom a Segítség, ember!, a Petepite vagy a Mit jelent? újabb változatait. Az említett könyvek ugyanis közel kétszázezer példányban keltek el húsz év alatt. És Nógrádi Gergely is folytathatná "társszerzői" munkáit, amelyekből eddig hatszázezer kötetnyit vásároltak meg a boltokban. (Mellesleg: bárcsak jó üzleti vállalkozás lenne a sorozatunk! Jól járnánk mi is, az olvasó gyerek is, a klasszikusokat számon kérő tanár is, a jobb PISA-jelentésnek örülő szakember is, no meg az adó miatt az ország is. Talán még Sz. Á. is jól járna, mert írhatna néhány ledorongoló cikket, amiért honoráriumot fizetnek. Vagy ő ingyen kapja a hagymát a piacon?)

Szilágyi Ákos végső lódítása (csúsztatása?) az, amikor a belső címlap alján található megnevezést (Petepite) úgy említi, mint ami "a kiadás módjára is utalhat". Bocs, de nem utalhat. Azon a helyen évszázadok óta mindig a kiadót tüntetik fel. Persze a szerzőnek kell ez a blöff, hogy eljátsszon a petepite szóval, és cikke címét is poénosíthassa. Lelke rajta!

A csúsztatások és a lódítások után szerzőnknek még az elhallgatásra is szüksége van, mint írtam. Ő ugyanis mint képzett esztéta, költő és író, irodalomtörténész és kritikus pontosan tudja, hogy az egész világirodalom folyamatos átdolgozásokból áll. Azt is tudja, hogy ő is sok regényátdolgozást olvashatott gyerekkorában. Azt is tudja, de legalábbis tudnia illene, hogy a kulturált országokban a legjobb ifjúsági kiadók dolgoztatják fel a klasszikusokat, és a brit oktatási minisztérium most tette kötelezővé az alsó tagozatban is Shakespeare-t - rajzfilmeket készíttetve hozzá. De a szerző még talán azt is tudja, hogy az újramesélés elsősorban a klasszikusok megismertetését, megkedveltetését, az olvasás megszerettetését szolgálja egy olyan országban, ahol egyre kevesebb gyerek olvas, aminek lelki és gazdasági kára beláthatatlan.

A szerző azt is tudja, amit én egyáltalán nem: miért támad ennyire átlátszóan hamis eszközökkel egy régóta elfogadott és más országokban támogatott kezdeményezést?

Nógrádi Gábor,

író

- Az epigramma olyan rövid, tömör versforma, amit a hosszú versből rövidített a költő, hogy SMS-ben is el tudja küldeni Marabu