Az utóbbi idõben többször betévedtem a Hunyadi téri vásárcsarnokba. Elámultam, milyen barátságos, emberi, otthonos. Persze nem luxusdámáknak való, hanem azoknak, akik oda vásárolni járnak: egyszerû, kispénzû emberek, az élettõl megfáradt, a hétköznapok szerény életét élõ nõk és férfiak, fiatalok és öregek. Amellett sok szép árú és olcsóság! Eszébe ne jusson valamely ambiciózus önkormányzatnak „modernizálni” ezt az épületet. Elég, ha naponként szépen kitakarítják, felmossák, ami elromlik, azt kijavítják. Ez persze nagyobb odafigyelést, serény és rendszeres munkát igényel; nem olyan hatásos, mint bezárni hónapokra-évekre, aztán nagy dérrel-dúrral és büszkeséggel megnyitni egy „fejlesztett” – valamilyen értelemben elszegényített – proccos és drága létesítményt.

Horváth Ákos

Budapest

Bauer Tamás ragyogó elemzésével (Szégyen, október 30.) szinte minden ponton egyet lehet érteni, kivéve egyet, hogy "Szégyen a méltányos közteherviselést tagadó eva". Nem értem. Az evás vállalkozások semmiféle költséget nem írhatnak le, viszont a bevételük 25 százalékát csont nélkül befizetik az államkasszába. Plusz fizetnek nyugdíjjárulékot, helyi iparűzési adót, cégautóadót. És nem zsonglőrködhetnek számlákkal, nem vonhatják le a bevételükből a céges autó költségeit, a telefont, az internetet, és még sorolhatnám. A nem evás vállalkozások tízezrei "hozzák ki" nullszaldósra, vagy akár veszteségesre a cég éves elszámolását, aminek következtében gyakorlatilag nem fizetnek adót. Akkor ki az, aki részt vesz a közteherviselésben, és ki nem?

Bonifert Mária

Budapest