Ám az iskola elsősorban mégiscsak az a hely, ahol a gyerekeknek használható, korszerű tudást kell szerezniük, meg kell tanulniuk alkalmazni a legújabb informatikai eszközöket, az a hely, ahol fejleszthetik kézügyességüket, különböző sportkörökban, szakkörökben kibontakoztathatják tehetségüket, ahol reális visszajelzést kapnak értékeikről és hiányosságaikról, és főleg, ahol felkészülhetnek arra, hogy egész életükben tanulniuk kell majd - tovább és tovább.

Mindazon érvek, amelyek a kisiskolák fenntartása mellett fölhozhatók, sajnos gyakran az ellentétjükbe fordulnak át.

Illúzió, hogy a falusi gyerekek egészségesebben élnek, többet mozognak, életüket jobban átszövik a személyes kapcsolatok, nagyobb biztonsággal ágyazódnak be tágabb környezetükbe, mint a városiak. Márpedig ezek az előnyök kompenzálnák az infrastruktúra hiányosságaiból, a kulturális lehetőségek távolságából fakadó hátrányokat. A falusi gyerekek ma már ugyanazt a rettenetes mesecsatornát nézik, mint a városiaik, nem fára másznak, hanem MP3-t hallgatnak és chatelnek. Szociális kapcsolataik ugyanúgy a számítógépen zajlanak, mint Budapesten. A városi lét legsilányabb kellékei már minden faluban elérhetők, de a valóban fejlesztő lehetőségek távolabb vannak tőlük, mint valaha.

S ha bajban vannak, nagyobb az esély, hogy nem jutnak olyan szakszerű segítséghez, mint városi társaiknak. Sok faluban nincs gyerekorvos, a gyermekjóléti szolgálatok, a védőnő figyelmét ott könnyebben elkerüli, ha a gyereket a családján belül éri sérelem. A közösség már nem ad olyan erős normát, amit egyöntetűen igyekezne betartani mindenki, a konfrontálódást meg nem szívesen vállalja fel sem a szomszéd, sem a szakember. Pláne ha e kettő ugyanaz. Az is valószínűbb, hogy nem jut megfelelő fejlesztéshez a gyerek, ha valamiben elmarad. Van ugyan utazó logopédus, fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus, aki hetente nagyon becsületesen végig száguld a rábízott településeken, megpróbál segíteni, de ennek a hatékonysága sokkal rosszabb, mintha állandó, helyben dolgozó pedagógus látná el a feladatot, aki a tantestület tagjaként napi szinten követheti a gyerek fejlődését, szaktudásával segítheti tanártársait és folyamatos kapcsolatot tarthat fenn a szülőkkel.

Fontos érv szokott lenni a gyermek biztonságigénye, amit az garantálna, hogy a tanító néni jó ismerős, aki együtt hintázott az anyuval gyerekkorában vagy a szomszéd házban lakik. Sajnos ez az "ismerősség" gyakran megakadályozza, hogy reális képet kaphasson a szülő gyermeke teljesítményéről, és igazi segítséget a gyermek, ha szüksége van rá - mert nehezebb elfogulatlanul szemlélni azt a gyereket, akit pólyás kora óta ismerek, meg azt, akinek a családja jóban vagy éppen rosszban van az én családommal.

Az alacsony osztálylétszámhoz kapcsolódhatnak előnyök, de gyakran együtt járnak az elvtelen küzdelemmel a beíratandó gyerekekért. Egy nemzetiségi identitására hirtelen ráébredt faluban, ahol már nyolc gyerekkel is elindulhat az első osztály, úgy sikerült a nyolc gyereket összeszedni, hogy négy nem tanköteles korú gyermek szüleit meggyőzte a polgármester, az iskolaigazgató és az elsős tanító néni triumvirátusa, hogy a gyermeknek az a legjobb, ha rögvest megkezdi az iskolát. Ne is törődjenek a nevelési tanácsadó szakvéleményével - ők sem törődnek vele, de majd segítenek mindenben. Tartok tőle, hogy amikor majd jelentkeznek az első gondok (mert az iskolaéretlenül kezdett tanulásból mindig lesz gond), a gyerek meg a családja egyedül marad a problémákkal.

Az iskola közelségefontos érvnek tűnhet, de iskolabuszokkal az utazási problémák jelentős része elkerülhető.

Mindezeknél fontosabb azonban, az iskolák teljesítménye. Az eddigi kompetenciafelmérésekből egyértelműen az derül ki, hogy a kistelepülések iskolái elmaradnak a városi iskolák átlagos teljesítményétől. Mert az elsősök sokszor eleve nagy hátránnyal érkeznek, mert más viszonyítási rendszerben nézi a pedagógus a gyerekeket egy kicsi körben. Ott könnyebben előfordul, hogy a gyerekek teljesítményét egymáséhoz képest ítélik meg és nem hasonlítják össze az osztályfoknak megfelelő elvárásokkal. Hamis képet kap így magáról a gyerek, a család, de az iskola is. Képtelenség összevont osztályokkal működő iskolákban megfelelő képzettséggel, tapasztalattal rendelkező szaktanárokat alkalmazni, s ha mégis sikerül, akkor a tanár kénytelen utazgatni az iskolák között, hogy meglegyen az óraszáma. Az óra után a buszhoz rohanó tanár sem korrepetálni, sem tehetséget gondozni nem ér rá, az ideje percre kiszámított, aki tovább kérdezne, válasz nélkül marad. Hiába van ott az internet minden iskolában, a "számítógépszoba" kulcsának megszerzése sok helyen egészen kalandos vállalkozás.

A 18 évre kitolt tankötelezettség miatt már az általános iskolák mindegyike százszázalékos beiskolázási mutatóval bír, amit büszkén emlegetnek, de kevés szó esik a gyerekek későbbi boldogulásáról.

Természetesen előfordulhatnak mindenféle anomáliák a nagyvárosi iskolákban is, de ott a szülőknek még mindig van igazi változtatási lehetősége.

Persze jó néhány remekül működő kisiskolát ismerek, olyat, ahol kiváló tehetséggondozás folyik, ahol mindent megtesznek a hátrányos helyzetű tanulók felzárkóztatásáért. Meg olyat is, ahova egyszerűen csak jó járni, mert elfogadják a gyereket, tisztelik az értékeit és tolerálják a gyengeségeit, segítik, ha rászorul, biztatják, ha kitűnik valamiben.

Ezeket az iskolákat valóban érdemes megmenteni. Na de a többit?

Urbán Szabó Krisztina, pszichológus

- Mégis, hát hogy bízhat meg az ember olyan történelem-tanárnő szaktudásában, akinek fogalma sincs róla, melyik részben győzte le Pikacsu Togepit?