A környezetvédelem, persze, csak egyike a fenntartható fejlődés három alappillérének - legalább ennyire fontos feladat a szegénység problémájának leküzdése és a gazdasági fejlődés általános, hosszú távú fenntarthatóságának biztosítása. Szükség lenne tehát egy olyan, e lap munkatársai által nemrég "harmadik politikai erőnek" nevezett politikai tényezőre, amelyik nem engedi évről évre, évtizedeken át az asztal alá söpörni a fenntarthatóságnak az ország kilábalása és jövőbeni boldogulása szemszögéből egyaránt alapkérdését. Biztosra vehető, hogy a közvéleménynek a jelenleginél sokkal bővebb és hozzáértőbb tájékoztatása esetén sok választó döbbenne rá arra, hogy a mostani parlamenti pártok korántsem tesznek meg mindent a főként az új generációt fenyegető létfontosságú problémák megoldásáért.

Már a rendszerváltást követően és a későbbi választási ciklusok után is ezt tették, amikor a hatalmi osztozkodás során az éppen nyertes pártok az ökológiai-társadalmi fenntarthatóság érvényesítése helyett a problémát csupán a környezetvédelemre szűkítették, és fanyalogva, egyfajta "reszliként" vállalták fel e tárca irányítását. Pedig ez a minisztérium - együttműködve a civil szervezetekkel, az agrárszféra, valamint az örvendetesen erősödő egyetemi bázis szakembereivel - olyan dokumentumokat tudott letenni a parlamenti képviselők asztalára, mint a fenntartható fejlődés távlati megvalósítását, valamint a klímaváltozás kezelését szolgáló nemzeti stratégia, mely utóbbit nemrég egyhangúlag (!) hagyta jóvá a Tisztelt Ház. Egyfajta 1848-as parlamenti "Megadjuk!" hangulatba ringathatta akkor magát a laikus - holott (tisztelet a kivételnek) csupán arról volt szó, hogy e stratégia céljaival kényelmetlen lett volna nyíltan szembehelyezkedni. Később aztán "meg is adták" neki: egyre-másra láttak napvilágot a neoliberális, a piacot fetisizáló, vagy nyakatekert újraelosztási forgatókönyveket ajánló "adóreform" javaslatok, amelyek köszönő viszonyban sincsenek az említett stratégiai dokumentumok célkitűzéseivel. És nem akadt egyetlen párt sem, amely szóvá tette volna például azt, hogy a klímaváltozási stratégiát kétévente jóváhagyandó intézkedési tervek alapján kell megvalósítani, s hogy az első ilyen terv első éve éppen 2009 lesz (kellene, hogy legyen), tehát többek között az "adóreformot" is a stratégiában ajánlott konkrét intézkedéseket beépítve kellene megvalósítani.

Pedig az üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklése a jövőbe történő befektetés, a hatékony és gyors kibocsátáscsökkentés várható előnyei messze felülmúlják annak költségeit. Ezért gazdasági szempontból is célszerű, ha Magyarország mielőbb egy klímabarát, fenntarthatóbb fejlődési pályára tér. Számottevő mértékben szükséges csökkenteni a fosszilis energiahordozók felhasználását, a hazai energetikai iparban el kell érni az érdemi energiahordozó-struktúraváltást. A GDP markáns energiafelhasználás-csökkenés mellett is növekedhet - feltéve, hogy a szabályok kikényszerítik az alkalmazkodást és a radikális szerkezetváltást. Emellett a kormány jelentős mértékű energiatakarékossági akciókat indíthatna, ösztönözve mind a lakosságot, mind az intézményeket és az üzleti szférát a megtakarításra. És segítenie és ösztönöznie kellene az energiahatékonyság javítását és a megújuló energiaforrások (szél-, napenergia, geotermikus energia, biomassza stb.) hasznosítását is.

A jóváhagyott stratégia szerint a klímaváltozás lassítását szolgáló szabályozási és adóreform előkészítése során a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókról és járulékokról fokozatosan az anyagi erőforrások felhasználására, a környezetszennyezésre és a természeti értékek védelmére kellene áthelyezni. Ez nemcsak környezetvédelmi szempontból előnyös, hatékonyabb erőforrás-gazdálkodásra is ösztönöz, hozzájárul a versenyképesség tartós javításához, a munkahelyek megőrzéséhez és bővüléséhez, és szerepe lehet a fekete munka visszaszorításában. Az anyagok, az energia és a környezetvédelmi szolgáltatások felhasználása, igénybevétele jól nyomon követhető, kellő ellenőrzés mellett adóelkerülésre alig van lehetőség, miközben jelentős mértékben bővülne az adófizetők köre is. Az energiahordozók felhasználása, a hulladéközön és a levegőre/vízre egyaránt káros veszélyes hulladékok keletkezésének visszaszorítását szolgáló termékdíj-rendszer kiterjesztése, a bányászat és a környezetszennyezés az a néhány legfontosabb terület, ahol jó lehetőség kínálkozik az adó- és járulékbevételek átcsoportosításhoz (jelentős adócsökkentés most nem valósítható meg). Ezzel szemben a kormány javaslata szerint a tb-járulék csökkentését az egészségügyi kasszából vonják majd le, s ezzel csak a "betegségügy" fenntarthatóságát garantálják.

De környezettudatos szemlélet érvényesítéséért kiált egy sor napi probléma is - köztük a távfűtés kedvezményes forgalmi adója. Ahelyett, hogy bonyolult elosztási sémák keretében próbálnánk elbírálni ezt a kérdést, elég, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanannyi lakás helyi berendezésekkel történő fűtése mekkora légszennyezéssel járna az amúgy is kritikán aluli levegőminőségű főváros (ahol legutóbb már februárban kimerítettük az EU által engedélyezett éves légszennyezési "keretet") és a többi nagyobb város esetében. A hatékonyabb fűtőanyag-hasznosítás, a kisebb és a lakott körzetektől távolabb lokalizált káros kibocsátás, valamint a mindezek eredményeként mérsékeltebb egészségügyi és épületfenntartási stb. kiadások egyaránt amellett szólnak, hogy ösztönző áfát kellene alkalmazni, amit egyébként az unió is tolerál. Vagy vegyük az n+1-ik gumiabroncsgyár létesítésének legutóbbi meghiúsulását, melynek kapcsán még önkormányzati képviselők csoportos visszahívására is sor került. Kérdezte, illetve ismertette-e valaki a széles közvéleménnyel, hogy a tervezett létesítmény milyen károsanyag-kibocsátás mellett üzemelne, és mit jelentene ez Gyöngyös és környéke levegőjének? Ha le akarunk kerülni a tüdőrák előfordulásának gyakorisága tekintetében jelenleg elfoglalt világelső helyünkről, akkor a levegőminőség kérdése (a dohányzással együtt) elsőrendű, adott esetben tőkebevonási lehetőséget is felülíró kérdés. Különösen akkor, ha - mint utaltam rá - tele vagyunk anyag- és energiaigényes, a termelési értékhez viszonyítva kevés munkást igénylő, a környezetet nagyon erősen szennyező gumiabroncsgyárakkal. A tőkebevonás céljára felhasznált, évente százmilliárdokra rúgó állami támogatásokkal sokkal inkább a nagyobb hozzáadott értéket előállító, környezetkímélő és perspektivikus gyártási kultúrát képviselő befektetőket kellene megnyerni. Például tüzelőanyag-cellákat, geotermikus, nap- és szélenergiát hasznosító berendezéseket kibocsátó cégeket, amelyek egyébként most, a recesszió küszöbén is prosperálva folytatják tevékenységüket.

Míg az USA-ban a hazaihoz hasonló politikusmentalitás ellensúlyozására a Google egy 2030-ig szóló klímaváltozási és fenntarthatósági tanulmánnyal próbálja aktivizálni mindkét oldal illetékeseit, nálunk talán egy ökopárt tehetné meg ugyanezt.

A szerző szakközgazdász