Csakis esztétikai okokból tartotta számon Anemone-t, a költőnőt. Thakács egy évtizeddel ezelőtt bukkant rá az Ars című folyóiratban: a sok szürke anyag között úgy világított az Anemone-mű, mint a nap. Összetéveszthetetlen volt, egyéni, önirónikus. Thakács úgy vélte, ez a stíluselem alapvetően hiányzik a mai magyar irodalomban - itt kérem csak héroszok vannak, egyik győztesebb, mint a másik.

Szóval, Thakács felfedezte magának Anemone-t. Úgy égette be magát lelkébe az Anemone-alkotás, hogy Thakács tudta: élete végéig elkíséri, ha nem is olvas tőle mást.

De olvasott. Amikor Thakács megvásárolta az Arsot, rögtön azt nézte már az újságos pavilon előtt, van-e benne Anemone. Ha volt, Thakács hazafelé, az utcán - nekiütközve közben a járókelőknek - elolvasta, és úgy érezte, van remény. Ha létezik ember, aki ma így ír Magyarországon - Anemone úgy írt verset, hogy csak úgy világított belőle a szabadság, a senkinek-csak-önmagának-megfelelés -, és ennek ellenére megjelenik, még nincs minden veszve az irodalomban. Néha utánozni is próbálta Anemone-t Thakács, szellemiségét legalábbis - verset prózában, fából vaskarika.

Egy őszi napon, amikor egy újabb Anemone-vers jelent meg, a szokásosnál is felszabadítóbb-életesebb, Thakács nem bírta tovább: megszerezte Anemone e-mail címét, és rajongó levelet intézett hozzá, benne ravaszul elhelyezett idézetekkel, nehogy azt higgye Anemone, Thakács csak egy hétköznapi csodáló. Persze, Thakács arról is biztosította Anemone-t, nem kell tartania attól, hogy egy újabb, levakarhatatlan rajongó csimpaszkodik rá, hiszen ő maga, Thakács is tudja, milyen idegesítőek a rajongók - az ember életfontosságú levelet vár, ezzel szemben kiderül, hogy a feladó már megint Tóthné Tahi Begónia, Parajpusztáról, aki szakvéleményt kér legújabb opuszával kapcsolatban.

Thakács meglepetésére Anemone örömmel válaszolt: látja, Thakács tényleg ismeri a dolgait. Innentől kezdve vadul e-maileztek. Pontosabban: Thakács megírt tíz levelet, és Anemone egy levélben válaszolt. Ám ez az egy levél is a mennyországba juttatta Thakácsot. Amikor megjött az Anemone-üzenet, abbahagyott mindent, és belemerült a várva-várt szövegbe.

Aztán egyszer csak Anemone azt írta: Thakács szerkessze meg a következő (ötödik) verseskötetét, mert nincs megelégedve a Xerki Bt.-vel, amely a korábbiakat csinálta. Thakács a plafonig ugrott örömében: lám, egy távoli csodálóból szerkesztő lesz! Szerkesztheti azt a szerzőt, akit eddig csak rajongva olvasott!

Eltelt további két nap, és hirtelen azt kérdezte magától Thakács:

- Mi az atyaúristent művelek én itt?

Átlátta az egész helyzetet, Anemone-t, a sikeres költőt a Szentendrei-szigetről, és önmagát - akinek már nincsen jövője - az ország depressziós legsarkából.

- Még hogy szerkesztés... - gondolta.

Éppen az utcán bandukolt, amikor rátört ez a felismerés. Elővette a mobilját, írt Anemone-nak egy sms-t: "Kösz, de talán..."

Ment az utcán, ment tovább.