A szerző közgazdász

A magyar háztartások, vállalatok és önkormányzatok valutahitel-tartozása mintegy 14 ezermilliárd forint. A magyar bankrendszer 80 százaléka külföldi, túlnyomórészt európai bankok tulajdonában van. Az elmúlt négy év alatt felgyülemlett hatalmas devizahitel-állomány három tényezőnek tulajdonítható, amelyek megmagyarázzák Magyarország különleges pénzügyi sérülékenységét.

Először is, a külföldi tőke jelenléte a magyar gazdaságban - és kiemelten a pénzügyi szektorban - messze meghaladja a többi visegrádi országban tapasztalható szintet. A 80 százalékos külföldi tulajdonrész azt jelenti, hogy a magyar pénzügyi szektor üzletpolitikáját nem a magyar körülmények, hanem az anyabankok országaiban, tehát Ausztriában, Németországban, Olaszországban vagy Belgiumban zajló események határozzák meg. Mivel az ottani bankok abban a tévhitben éltek, hogy a magyarországi leánybankjuk által nyújtott devizahitelhez szükséges devizát korlátlan mennyiségben tudják biztosítani, a leánybankokat a devizahitelek kihelyezésére buzdították. Ám devizaforrásuk rövid lejáratú volt, miközben a hiteleket hosszú, akár 20 éves futamidővel helyezték ki. Amikor azonban a nemzetközi pénzpiacok öszszeomlottak, a külföldi bankok nem voltak képesek a már kihelyezett devizahitelekhez szükséges forrást biztosítani, és emiatt az egész magyar bankrendszer fizetőképessége veszélybe került. De miért sikerült a külföldi bankoknak nálunk ezt a temérdek devizahitelt kihelyezniük, miközben a szomszédos országokban a devizahitelezés jóval szerényebb mértékű volt?

A választ erre a kérdésre a második tényezőben, nevezetesen a Magyar Nemzeti Bank gyökeresen elhibázott kamatpolitikájában találjuk meg. A jegybank egyrészt egy óriási rést teremtett a forint- és a devizakamatok között, ami a hitelfelvevő szemében azt a látszatot keltette, hogy a devizahitel olcsóbb. Másrészt - és ez a harmadik tényező - a forint árfolyamát a csillagos egekbe, a nemzetgazdaság teljesítőképességét messze meghaladó szintre emelte, fenntartva ezt a látszatot. Az erős forintárfolyam, amelynek fenntartása érdekében az MNB immár a 10 százalékos alapkamatot is átlépte, értelemszerűen instabil, mert nincs a világon olyan gazdaság, amely képes lenne ezt a kamatszintet kigazdálkodni. Az instabilitás pedig azt jelenti, hogy a kötvénypiacokon nem veszik a magyar államkötvényeket, mert a várható forintleértékelődés esetén veszteséget kellene elkönyvelniük. A forint fenntartható árfolyama ugyanis valahol 285-310 forint/euró között van, de nem kizárt, hogy az előttünk álló súlyos recesszió következtében a jövő év közepére már ez a szint is erősnek bizonyul.

Persze sok gond van a magyar gazdasággal, a magyar költségvetéssel, államigazgatással, adórendszerrel, a gazdaság szerkezetével és az alulfoglalkoztatottsággal, amiért a politika felelőssége vitathatatlan. De a válságot nem ezek a tényezők, hanem az Európai Unió és azon belül az euróövezet bankrendszerének összeomlása robbantotta ki, amit aztán az európai hatóságok olyan eszközökkel kezeltek, amelyekkel Közép-Európától általában, de a fenti okok miatt Magyarországtól különlegesen sok forrást vontak el.

Mindennek tükrében az álszent mellébeszélés iskolapéldája az EU pénzügyi biztosának, Joaquín Almuniának az az álláspontja, hogy egy olyan ország, amely nem tagja az euróövezetnek, nem várhatja el, hogy olyan mértékű támogatásban részesüljön, mint a tagok. Az EU - és név szerint Almunia úr - tétlensége hozta az euróövezet bankjait abba a helyzetbe, hogy a működésképtelenség szélére sodorják a magyar nemzetgazdaságot. Nekünk nem támogatásra, hanem kártérítésre van jogunk az EU-tól, mert az euróövezet, beleértve az európai jegybankot is, nem volt képes biztosítani a hatáskörükbe tartozó bankok működőképességét, s ezért azután ezek itteni leánybankjait nekünk kell megmentenünk.

Azért kellett a valutaalaphoz fordulnunk, mert az EU először nem volt hajlandó az általa okozott károk elhárításában részt venni, majd nyögvenyelősen a szükséges öszszeg mindössze 25 százalékát volt hajlandó a rendelkezésünkre bocsátani. Mi készek voltunk pénzügyi szektorunk több mint 80 százalékát az ő tulajdonukba, az ő ellenőrzésük alá helyezni, mert mi őszintén az integrációra vágytunk. Ők, a történtek szerint, minket 25 százalék erejéig készek befogadni, a többi 75 százalék ugyanis a washingtoni székhelyű valutaalaptól és a Világbanktól jött. Akkor most kinek a szégyene ez a csomag?

Mi a tennivalónk?

1. A devizahitelezés minden formáját azonnal fel kell függeszteni. Az árfolyamkockázatot sohasem lett volna szabad rálőcsölni sem a lakosságra, sem a vállalatokra, de a kialakult nemzetközi válságban, mint ahogy azt a Financial Times egyik szerkesztője megfogalmazta, ez a kockázatvállalás csak a hagyományos magyar öngyilkos hajlam megnyilvánulásának tekinthető.

2. Lehetővé kell tenni, hogy az adósok átnyergelhessenek a devizahitelekről a forinthitelekre. A bankoknak vállalniuk kell az átnyergelésből fakadó veszteségek jelentős részét, mert a kialakult helyzet az ő felelőtlen hitelpolitikájuknak a következménye. A bankok nem várhatják el, hogy az állam az adófizetők számlájára garantálja a betéteket azért, hogy ők az extraprofit reményében esztelen kockázatokkal terhelhessék a társadalmat. Tudomásul kell venniük, hogy a betétek állami garanciája nélkül egyikük sem lenne képes talpon maradni, az állami garanciát pedig nem azért kapták, hogy annak birtokában az egész nemzetgazdaság működőképességét veszélyeztessék.

3. Lehet, hogy a nemzetközi pénzügyi válság vége felé járunk, de az is lehet, hogy nem. Az államnak, minden államnak, kutya kötelessége mindent megtenni annak érdekében, hogy a bankrendszer még a legrosszabb körülmények között is működőképes maradjon. A legfejlettebb nyugat-európai országok most olyan törvények megalkotásán dolgoznak, amelyek, szükség esetén lehetővé teszik a megroggyant bankok államosítását, az állam által vezérelt átszervezést vagy beolvasztást egy erősebb bankba.

4. A 2-3 százaléknál magasabb reálkamat gyilkos hatással van a nemzetgazdaságra, eltorzítja annak szerkezetét, leállítja annak növekedését, és az MNB állításával szöges ellentétben egyáltalán nem szolgálja az infláció visszaszorítását. Egy fejlődő ország ugyanis nem az importárak leszorításával és az exportárak növelésével, hanem a kereslet korlátozásával, a megtakarítások ösztönzésével és a fiskális fegyelemmel szolgálja ezt a célt. A devizahitelek elburjánzása éppen hogy mindennek az ellenkezőjét, a kereslet serkentését és az eladósodás növelését hozta. Az MNB-nek a törvényhozás segítségével ki kell alakítania azt az eszköztárat, amely képes az inflációt visszaszorítani az árfolyam ide-oda tologatása nélkül. Ha ennek ellenére az MNB nem képes vagy nem hajlandó eddigi álláspontján változtatni, a kormány és az Országgyűlés feladata a szükséges intézkedéseket meghozni a változás érdekében. A helyzet ugyanis nagyon súlyos, mert a jelenlegi monetáris politika minden lehetséges kiutat lezár.

5. Egyesek szerint a kiút nem a monetáris politika átalakításában, hanem az adók és járulékok csökkentésében rejlik. Tévednek. Először is azért, mert most vissza kell találnunk a fejlődés és a növekedés alapparadigmájához, tehát a szigorú költségvetési fegyelem és az enyhén laza monetáris politika összehangolt kombinációjához. Másodszor azért, mert a csökkentésből fakadó állítólagos gazdaságélénkítő hatásokat semmiféle számítás nem támasztja alá. Nincs bizonyíték például arra, hogy a javasolt adócsökkentés jobban segítené a gazdaság növekedését, mint egy alacsonyabb kamatszint. Harmadszor azért, mert az adócsökkentés a társadalom további kettészakadását eredményezné. Adót csak az fizet, akinek van miből. A csökkentésből fakadó bevételkiesést a javaslattevők a szegényeknek nyújtott támogatások lefaragásából fedeznék. Kétségtelen, hogy a szociális rendszer átalakításra szorul, hogy a tétlenséget nem szabad ösztönözni stb. De először kell a szociális rendszert rendbe tenni, és utána lehet szó az adóreformról, nem fordítva.

Az államnak most meg kell szereznie a feltétel nélküli ellenőrzést a bankrendszer fölött. A kormánynak és az Országgyűlésnek pedig számadásra kell kényszerítenie az MNB-t a monetáris politikájával kapcsolatosan.