Lakás nélkül...
A hajléktalanokkal való szolidaritás napja van ma. A társadalmi igazságérzet és a szolidaritás mindennapos kihívása, hogy ma Magyarországon egy kisvárosnyi embernek nincs lakhelye. Ombudsmanként első munkaévem egyik központi témája volt a hajléktalanná válás, a hajlék nélküli létezés és a hajléktalanságból kivezető utak vizsgálata. A program mottóját egy budapesti panasz kapcsán fogalmaztam meg: "Emberi méltóság - korlátok nélkül".
A fővárosi kerületek egy részében a köztéri padokra - nehogy a hajléktalanok végigfeküdhessenek rajtuk - közbülső karfákat szereltek. Az ezzel foglalkozó jelentésemben leírtam, hogy a karfa jelkép is: elválasztó korlát, amely a hajlékkal rendelkezők társadalmától elszigeteli a hajlék nélkülieket. A karfában megtestesülő kirekesztő elutasítás tovább nehezíti az utcán élők amúgy is kegyetlen helyzetét, sérti emberi méltóságukat. A mindenkit megillető emberi méltóságot pedig nem szabad hatóságilag korlátozni.
Győri Péter szociológus, a 2008. szeptember 22-én aláírt Szociális Charta egyik szerzője mondta műhelybeszélgetésünkön, hogy a rendszerváltás után új társadalmi csoportként jelentek meg a szociális lakhatás lehetőségét elvesztők és a szabad ingatlanpiac vesztesei. A hajléktalanság szociális problémává vált. Emlékezzünk vissza arra, amikor a budapesti hajléktalanok szóvivőjük, Nagy Bandó András irányításával 1990 januárjában megszállták a Déli pályaudvart. A nagyvárosok bérlakásainak privatizációja tulajdonossá tett olyan csoportokat, amelyek gazdasági és kulturális tőke híján hamar kihullottak a frissen szerzett tulajdonból, ám többé nem volt lehetőségük arra, hogy bérlakásba költözzenek.
Hogyan tekintsünk az állampolgári jogok szempontjából arra az állapotra, ami hajléktalan polgártársaink osztályrésze? Hogyan érvényesül az egészséges környezethez és a testi, lelki egészséghez való jog, az állampolgári minőség és annak politikai elemei, a vagyoni és személyi önrendelkezés, az autonómia? Az igazolványok nélkül élő, a hatóságok elől elbujdosó, az ellátásokból kieső polgártársaink kiszorulnak az állampolgári jogok alapvető rétegeiből! A világ jóléti demokráciáinak állampolgári jogi tendenciája az inklúzió, a polgárok mind teljesebb jogalanyként való bevonásának folyamata. A hajléktalanok többsége azonban kiszorul az emberi méltóságot és azonosságtudatot biztosító állam- és jogintézmények ügyfélköréből is. Ez az exklúzió. A demokráciát és a jogállamiságot veszélyezteti, hogy a "citadellatársadalom" a hajléktalansággal szembeni biztonságigényének engedve önmagát vaskorlátok közé zárja, amivel éppenséggel a hajlékkal rendelkezők szabadságát és a szabadságjogait is korlátozhatja.
Sokat idézik Anatole France mondását, miszerint "szegénynek és gazdagnak egyaránt jogában áll a híd alatt aludni". De például a magántulajdonhoz való jog korlátlanságát ígérő amerikai demokráciában a hatóságok a közterületekről rendre veszélyes szemétként gyűjtik össze és semmisítik meg a hajléktalanok utolsó személyes motyóit - a tulajdonhoz való ragaszkodásuk végső jeleit. Az állampolgári jogok egyenlő mércéje visszájára fordul a hajlék nélkül élők esetében, és társadalmi-kulturális kirekesztődéshez, önpusztító életmódhoz vezet. Hol vannak a politikai, társadalmi, intézményi és egyéni felelősség határai ezzel a kihívással szemben? Meddig állami, mennyiben civil vagy egyházi ez a feladat? Az egyházak az isten házát, az állam a közös hazát, a szakellátás a szociális gondoskodás elvárható mértékét, a civilek önkéntes munkájukat és adományukat nyújthatják a hajlék nélkülieknek.
De mit nyújthat a társadalomnak a hajlék nélkül élők csoportja? Vajon mindegyikük önhibáján kívül került a társadalom peremére? Lehet-e differenciálni közöttük, vagy a mindenkit megillető emberi méltóság követelménye a döntő szempont? Dilemmák sorával kerülünk szembe.
A jóléti demokráciáknak egyvalamit biztosan el kell kerülniük: azt az adminisztratív-bürokratikus kirekesztést, amelyet lehet, hogy a többség támogat, de sérti az emberi méltóságot, mint az emblematikus karfák. A kirekesztés dinamikáját a jogállami intézmények a befogadás különféle stratégiáival ellensúlyozhatják. Nincs királyi út, de a Szociális Charta programja olyan integrált cselekvési programot kínál, amely túlmutat az egyes ágazati politikákon, és amelyen egyaránt érdemes elgondolkodniuk a kormányzati és az önkormányzati szervezeteknek és a civileknek.
Az Európai Parlament 2008. október 9-én elfogadott jelentése az európai szegénységről 2015-re ígéri az unió tagországaiban az utcai hajléktalanság és az utcán élő gyerekek problémájának felszámolását. Addig hatékonyabb "téli vészterveket" vár, és gondoskodni kíván a hajléktalanok lakhatásáról. Ám kérdéses, hogy a pénzügyi és egyéb válságok lehetővé teszik-e a célok megvalósítását.
Ha létezne "a" megoldás, már ismernénk. Az alternatívakeresés kényszerével azonban mindenképpen szembesülnünk kell, és nem csupán ma, a szolidaritás éjszakáján.
A szerző az állampolgári jogok országgyűlési biztosa
