Ilyen vészhelyzetben érezhetik magukat az egri kórház védői is, akik úgy látják, cserbenhagyta őket mindenki, hiszen a betegek továbbra is eljárnak a HospInvest által működtetett kórházba, a cég megkapott minden elképzelhető engedélyt a működésre, és mostanában mintha a kórházvédők iránt korábban oly fogékony jobboldal is föltette volna a kezét, hogy ha így alakult, hát így alakult, ez a csata elbukott, vonuljunk át más harcmezőkre. Az eddig tüzelt egriek meg ott maradtak saját parazsukban, és keresik, hol van egy kis szikra, ami végre jól lángra kaphatná őket, hogy kitüzelhessék a várukat elfoglaló céget, a HospInvestet az egri kórházból.

Próbálták sztrájkkal belülről tartani a várat - nem ment. Most kívülről próbálnak bejutni, már ha, és ehhez szövetségest is találtak egy magát Vállalkozói Érdekvédelmi Szövetségeként nevesítő társaságban, amelynek eddigi legfőbb - s talán egyetlen számottevő - akciója az volt, hogy Szegeden elfoglaltak egy épületet. Úgy látszik, belejöttek az elfoglalósdiba, most épp az egri kórház van soron, és csöppet sem zavarja őket az ellentmondás, hogy vállalkozói érdekvédelmisekként épp egy vállalkozó ellen, a kórház állami fenntartása érdekében mennek, és a kórházvédőket sem igen látszik izgatni az a tény, hogy inkább belépnek a vállalkozói szférába a szervezeten keresztül, csak hogy az állami monopol fönntartásáért küzdjenek. És már az sem zavarja őket, hogy ez a szervezet a privátszférát érintené, amikor azt hirdeti, hogy elfoglalja, mit nekik, ugye, egypár biztonsági őr, nemcsak az egri kórházat, hanem a HospInvest vezetőinek lakását is.

De még csak nem is ez a legszomorúbb, hanem az egész történet nyomorúsága. Az, hogy miként találják ki emberek, hogy nekik nincs más esélyük, mint ellenállni, miként érzik át teljes személyiségükben a küldetésnek ezt az iszonyú súlyát, és hogy viszik a vállukon az ügyet erőt és energiát nem kímélve, keserűen, mint megannyi Tiborc, abban a tudatban, hogy csak ők az igazság hordozói, és hogy miként csapódnak hozzájuk az ilyen helyeken mindig megjelenő hiperaktivisták. Jönnek a Cser Ágnesek, jönnek a MOK-osok, és kódolható a bukás utáni gyertyagyújtás, és az "eljön még a mi időnk" reménye. S ha kell, eljönnek a kétes egzisztenciájú vállalkozók, akik fenyegetéssel házalnak ahelyett, hogy boltjaikban a tejes pultot töltenék föl Rama margarinnal, amely legalább egészséges.