Csak közvetítette a tévé.

Komolyan azt hitte bárki, hogyha tizenöt-húsz kamera és pár száz újságíró közé beültetünk politikusokat és érdek-képviseleti vezetőket, akkor azok majd nyílt és őszinte párbeszédet folytatva, titkaikat feltárva beszélgetnek majd a problémákról, és megegyezésre jutnak? Kamera előtt mindenki szerepel - ha politikus, ha nem. Ha otthon fényképeznek, akkor is megigazgatom a ruhámat, megpróbálok valami mosolyfélét produkálni - pedig azt csak a család látja, nem Magyarország teljes népe. Na persze kétséges, hogy ezt a műsort nézte volna a teljes magyar társadalom. A gazdasági szereplőket se érdekelte igazán a dolog: nem volt olyan elemző, aki figyelt volna arra, mit beszélnek a politikusok. A pénzpiacokat nem rendítette meg egyetlen mondat sem.

Azt értem, hogy a nemzeti csúcs miért volt jó a szocialistáknak. Sikerült tudatosítani a választópolgárban, hogy baj van - így különösebb zúgolódás nélkül vettük tudomásul, hogy elmarad a beígért adócsökkentés, és megnyirbálódik a 13. havi nyugdíj is. A döntéseket meg kellett hozni, elfogadtatni viszont aligha lehetett volna, ha a lakosság nem érzi a válságot. Márpedig a saját bőrén még nem érzi, mert veszi az akciós plazmatévét. Kellett egy műsor - ráadásul itt be lehetett mutatni azt is, hogy a Fidesz és annak elnöke egyáltalán nem hajlandó együttműködni a kormánnyal.

Ennél most sem derült ki több. Új gondolat nem merült fel, az a néhány valóban új intézkedés, amit a kormány bejelentett, elsikkadt a négyórás purparléban. Jobban jártak volna egy sajtótájékoztatóval.

Pedig valami újra tényleg szükség volna, mert az, amit a kormány most tett/tesz, csak tűzoltás. A költségvetési kiadások gyors, következésképp majdhogynem fűnyíróelvű lefaragása, a személyi jövedelemadó-csökkentés elhalasztásával együtt pusztán arra jó, hogy Magyarország elnyerje a nemzetközi pénzügyi intézmények (az Európai Unió és az IMF) bizalmát. Az uniós források átcsoportosítása legfeljebb tompíthatja a magyar gazdaság puffanását a padlón. Reformok nélkül tényleg nem megy - csakhogy ma ez az egyetlen mondat a közös a különböző politikai pártok és az egyes oldalakon álló érdekképviseletek között. Ha másra nem, a csúcs arra biztosan jó volt, hogy feketén-fehéren kiderüljön: a változást most minden fél a másik rovására képzeli el.

A kormány úgy, hogy az ellenzék adja fel szerepét, és ne tiltakozzék egyetlen, a választók számára kedvezőtlen változás ellen sem. A munkáltatók úgy, hogy a szakszervezetek egyezzenek bele a bércsökkentésbe, utóbbiak szerint a cégeknek kellene lemondaniuk a nyereségről.

Három megoldás lehetséges. Az egyik, hogy megegyeznek a szereplők valamiben. Erre kamerák előtt nincs esély. A másik, hogy a kormány kitalálja, mit akar, és a bírálatok ellenére végigviszi. Akkor viszont nem kellene egyeztetéseket összehívnia. A harmadik, hogy nem csinálunk semmit, csak beszélünk róla - ugyanúgy, ahogy eddig. De azt már jól tudjuk, hogy ez hová vezet.