Nincs persze fontosabb, mint a köz nevében megakadályozni egy esetlegesen nem elég tetszetős épület megszületését; de azért az se kutya, ha az ember borsot törhet az övétől eltérő pártállású kormány orra alá. Legalábbis ezt a következtetést kell levonnunk abból a tényből, hogy ugyanezen testület kényes ízlését nem bántotta például a volt honvéd-főparancsnokságtól úgy ötven méterre, magánberuházásban megvalósult Ybl-utánérzés betonszarkofágja, amely ellen a műemlékesek az utolsó leheletükig tiltakoztak. Sőt, ha már a szépérzéknél tartunk, valamiért a kiégett, majd magasföldszintig visszabontott rom sem zavarja őket: elvégre most tettek róla, hogy még évekig nézhessék.

Igaz, példa nélkülinek éppenséggel nem mondható a kerület eljárása. Láttunk efféle froclikat a Nemzeti Színház ügyében, pár évvel ezelőtt meg épp a szomszéd testület igyekezett ugyancsak változtatási tilalom elrendelésével a saját szája íze szerint irányítani a Millenáris rekonstrukcióját: csak a szereposztás volt fordított. Talán csak annyi a különbség, hogy ez a mostani fityisz egy jó hatvanéves történet lezárását akadályozza meg. A világháborúban megsérült, a hatvanas évek bontási tébolyát valahogy mégis megúszó eklektikus épülettorzó jó két évtizede okoz főfájást az egymást követő kormányoknak. Nemzeti Színháztól kormányhivatalig, játszóháztól szellemi panteonig sok mindent álmodtak bele, a szükséges milliárdok híján azonban mindez nem volt több, mint légvárépítés. Pénz most került volna először: az engedélyezett tervekre adta volna az Európai Unió.

Nehéz olyan kompromisszumot mondani, amelyet az engedélyt óhajtva ne vállalt volna a kezdeményezői oldal. A tervező a siker érdekében a felismerhetetlenségig újrafogalmazta a saját terveit, s ezeket korábban a kerület első embere is támogathatónak nevezte. Egy dolog azonban biztos: ahogy mi sem, úgy valószínűleg ő sem tudhatta a legfontosabbat. Jelesül, hogy mégis mi kerül majd a papíron immáron decensen konzervatív épületköntösbe.

És alighanem éppen ez a legnagyobb probléma. Nem pusztán az, hogy a ködös megfogalmazások és a kitartó maszatolás újfent elindította a találgatást, nem arra készül-e a kormány, hogy végre- valahára eltávolítja a koronázási ékszereket a Parlament kupolaterméből, és méltó, plusz a mainál kevésbé abszurd őrzési helyet jelöl ki számukra. Hanem általában véve a reflex, amely menten hatékony ellenreakciót szül, amint a tehetetlenség epitheton ornansát viselő kormányzat végre valamit elvégezne.

A helyzet immár adott, javítani - a szűkös határidőn belül legalábbis - lehetetlen. A rom rom marad, a Várra szánt milliárdok, ha lesznek is, másutt hasznosulnak. Azt azonban mégiscsak jó lenne tudni, mi lett volna a funkció, amelynek a csúfnak találtatott épület helyet adott volna. Rosszabb esetben, hogy pár év múlva majd ezt is odabiggyeszthessük a megvalósulatlan tervek listájának végére. Jobb esetben meg azért, hogy ha tere lesz egyszer a józan belátásnak, legyen honnan újrakezdeni.