Persze mindenki hozott anyagból dolgozik. Van, aki szerint természetesen erről a válságról is a kapzsi New York-i zsidó brókerek, és bankárok tehetnek. A rossz, felelőtlen állami hitelpolitika persze ártatlan, a többi gazdasági guru pedig nyilvánvalóan filantróp - szemben azokkal, akik kapzsiságukkal már megint világméretű bajt okoztak. Eközben mások mosolyogva temetik a kapitalizmust, vagy a neoliberális dogma nekrológját zengik, és olyanok is akadnak, akik a pincében kutatnak Marx Tőkéje után, hogy végre átfogó magyarázathoz és csodagyógyszerhez jussanak e nehéz időkben. Az bennük a közös, hogy már leírták a kapitalizmust, és egy új, igazságos világrend modelljén töprengenek. Természetesen mindenki azt mond és gondol, amit akar. De azért ne felejtsük: a puding próbája az evés. Márpedig a XIX- XX. században Európa és Magyarország mindkét rivális gazdasági modellt kipróbálta, egyaránt ismerjük a kapitalista és a szocialista pudingot is.

A szocializmusról

Ami a szocializmust illeti: megkóstoltuk, de köszönjük, nem kérjük. Mindannyian emlékszünk még a szocializmus jelszavaira: a munkásoknak rövidebb munkaidőt, jobb munkakörülményeket követelt, a társadalomnak jólétet, és egyenlőséget ígért. Aztán tőlünk keletre a gyakorlatban is kipróbálták. Bevezetése után másfél évtizeddel a Szovjetunióban járt a magyar származású író, Arthur Koestler. Egyfajta "szuper-Amerika-látomás" reményében érkezett, a történelem legnagyobb, "aktivitástól, lelkesedéstől és hatékonyságtól vibráló" vállalkozását akarta látni. A "gigantikus Manhattan" helyett azonban Koestler egy groteszk pokolba csöppent. A határon jelszó hirdette, hogy innen már a huszonegyedik század vonatával utazik tovább, de a vasúti kocsi koszos, büdös és túlzsúfolt volt. A pályaudvarokon mindenütt rongyos asszonyok koldultak kenyeret. Karjaikban "szánalmas és elborzasztó gyerekek... pálcavékony karokkal és lábakkal, felpuffadt hassal, vékony nyakukon... csontkoponya". Ez volt a sztálini kollektivizálás, a mesterségesen előidézett bibliai méretű éhínség időszaka.

Koestler megállapította, hogy az oroszok életszínvonala alacsonyabb, átlagéletkoruk pedig rövidebb lett, a munkakörülmények nehezebbek, a munkaidő hoszszabb és a norma szigorúbb, mint bármikor korábban. Hithű kommunistaként érkezett, majd a létező szocializmusba belekóstolva meggyőződéses antikommunistaként távozott.

A rendszer későbbi, konszolidáltabb formáját az én generációm is ismerte: diktatúra, megszállás, kapun belüli munkanélküliség, alacsony jövedelmek, pocsék termelékenység, hiánygazdaság. És mindez a jövőt felélve, a "rothadó kapitalizmus" hiteleiből finanszírozva.

A kapitalizmusról

Belekóstoltunk a kapitalizmusba is. Tudjuk, hogyan indult a XIX. század elején: gyermekmunka, 72 órás munkahét, egészségtelen körülmények között robotoló, nyomorgó munkások. Se fizetett szabadság, se betegbiztosítás, se nyugdíj. A kezdet valóban nem volt biztató. Csakhogy a kapitalizmus nem világmegváltást, hanem szabad vállalkozást, gyarapodást és profitot ígért. Ráadásul két olyan dologra is képes volt, amelyre más gazdasági modell még nem. Egyrészt hosszú távon is működőképesnek bizonyult, másrészt idővel a szegények számára is tudott jólétet teremteni. Európa és Amerika soha nem fejlődött olyan gyorsan, mint éppen az elmúlt 150 évben. Az átlagpolgár ma jobban táplálkozik, magasabb életszínvonalon és 30 évvel tovább él, mint a kapitalizmus kezdetekor. Ráadásul mindezért sokkal jobb munkakörülmények között jóval kevesebbet dolgozik. Persze nem lett mindenki gazdag, de ma mindenkinek magasabb a jövedelme és több a tulajdona, mint eddig bármikor az emberiség történetében.

A nyilvánvaló sikerek ellenére a kapitalizmus sokaknak ma is szitokszó. Mintha még mindig a manchesteri vadkapitalizmusban élnénk. Ha kimondjuk a kapitalizmus szót, sokszor még ma is a kommunista karikatúrát látjuk: egy ellenszenves, pocakos, cilinderes, szivarozó alakot. Nem Ganz Ábrahámot, aki piciny öntödéjéből másfél évtized alatt európai hírű céget épített, és nem a Google-t, amelyet két huszonéves diák alapított egy garázsban, alapjaiban megváltoztatva ezzel mindennapjainkat.

A demokráciáról

Nem kötelező szeretni a kapitalizmust. Nem kell azt gondolni, hogy tökéletes és igazságos. Sokak szerint mégis elmondható róla az, amit a szocializmusról csak hazudtak: bár tökéletlen, de a létező modellek legjobbika. Ebben hasonlít a demokráciához: nem hibátlan, de jobbat még nem sikerült kitalálni.

Lassan két évtizede élünk parlamentáris demokráciában, de újra időszerű tisztázni az álláspontunkat alapvető kérdésekben. Vajon a világ a piacgazdaság miatt fejlődött az elmúlt 150 évben, vagy csupán véletlenek sorozatáról beszélhetünk? Egyáltalán: elfogadjuk, hogy a kapitalizmus és a demokrácia együttes előfordulása nem történelmi véletlen, hiszen nincs stabil demokrácia piacgazdaság nélkül? Ha ugyanis elfogadjuk, akkor hinnünk kell a tapasztalatoknak. Be kell látnunk, hogy nem mondhatunk úgy igent a demokráciára, hogy egyúttal nemet mondunk a kapitalizmusra.

Az antikapitalizmus modern prófétái - legyenek akár baloldaliak, vagy jobboldaliak - most úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy piacgazdaság és szabad kereskedelem nélkül a XIX. század óta sehol sem működhetett normálisan a demokrácia. Ahol a kapitalizmus meggyengült vagy eltűnt, ott hamarosan nyoma sem maradt az emberi jogoknak, a szabadságnak, a demokráciának! Ha tehát a demokráciát óvni akarjuk, akkor bizony a piacgazdaságot is értéknek kell tartanunk. A kapitalista demokrácia nem azért lehetett sikeres, mert boldogságot ígért mindenkinek, hanem azért, mert mindenkinek megvolt az esélye a boldogulásra. A demokráciába vetett bizalom egyik legfontosabb motorja az elmúlt 150 évben lezajlott, és az emberiség történetében példátlan életszínvonal-emelkedés volt. Ezt a bizalmat a gazdasági növekedésbe vetett, megalapozott hit táplálta. Az a meggyőződés, hogy akárcsak Napóleon közkatonái, mi is a táskánkban hordjuk a marsallbotot. Azt hiszem, hogy a demokratikus politikának az az egyik legfontosabb célja, hogy fenntartsa ezt a reményt.

A válságról

A válság kapcsán persze nemcsak a neo-szocialisták hangját hallani. A liberálisok szerint nem a kapitalizmusból, nem a piacból volt sok, hanem éppen ellenkezőleg: annak korlátozásából, az állami beavatkozásból, az adóemelésből, az osztogatásból, a felelőtlen eladósodásból. A válságra adott antikapitalista reflex szerintünk tévút. Én úgy fogalmaznék: a kapitalizmus köszöni szépen, jól van, alaposan belázasodott, tüsszög is kicsit, de hamarosan meggyógyul. Éppen úgy, mint az eddigi összes válságos időszakot követően mindig. Akárcsak az 1873-as, az 1929-es, vagy az 1973-as krachot követően, amikor ugyanezeket az antikapitalista frázisokat lehetett olvasni az újságokban. A mostani krízis nem a piacgazdaság első válsága, és biztos, hogy nem is az utolsó. Nyilvánvaló, hogy nincs és nem is lehetséges állandó, töretlen fejlődés, és a tőzsdeindexek sem nőhetnek az égig. Az elmúlt 150 évben azonban megtanulhattuk, hogy a recesszió elmúltával a gazdaság talpra áll, a piacok korrigálnak, beindul a növekedés. Ez azonban nem fog menni magától.

Magyarországról

Ha van ország, amelyről biztosan elmondhatjuk, hogy nem a túl sok kapitalizmus ártott meg neki, nem a túlzott liberalizmus sodorta veszélybe, akkor az éppen Magyarország.

A szocializmustól hatalmasra duzzadt államot, óriási adósságot, és szokatlanul pazarló szociális rendszert örököltünk. Ezen egyik kormány sem változtatott érdemben. Orbán hozzá sem kezdett, Gyurcsány ugyan elindult, de a népszerűségi mutatókra pillantva gyorsan visszafordult, majd bársonyba burkolta a kudarcot. Amíg mi ciklusokon át a közgazdaság alapvető törvényszerűségeinek fittyet hányó, speciális magyar modellel kísérleteztünk, addig versenytársaink elhúztak mellettünk. Ők egyszerűsítették az adórendszert, csökkentették az adókat, hozzáláttak a fájdalmas reformokhoz, mérsékelték az állam méretét, közelebb jutottak az euróhoz. Mi viszont fedezet nélkül emeltük a minimálbért, a nyugdíjakat és a fizetéseket, vagy éppen 300 forintról rendeztünk népszavazást. Ezermilliárdokat vesztegettünk el fölöslegesen! Nem azt a pénzt sajnálom, ami ott van az emberek vagyontárgyaiban, bankbetétjeiben, a nyugdíjakban, az autópályákban. Azokat az adóforintokat sajnálom, amit vacak közhivatalok százai pazaroltak el, miközben csapnivalóan rosszul működnek. Azokért a százmilliárdokért fáj a szívem leginkább, amelyeket veszteséges és pocsék szolgáltatást nyújtó állami vállalatok, korrupt közszolgák és teljesen felesleges közintézmények égettek el. Azokért a százmilliárdokért volt kár, amelyeket kamu rokkantnyugdíjasok és álminimálbéresek vettek el az adófizetőktől.

Az elmúlt hetekben a világ értékelte az elmúlt évtized közös politikai teljesítményét. Nagy szerencsénk, hogy a politikát nem a futball szabályai szerint játsszák. Akkor ugyanis a meccsnek már régen vége lenne, hiszen mostanában Magyarország naponta kapja a sárga és piros lapokat.

Most több szempontból is rendkívüli helyzetben vagyunk. Az ország élén kisebbségi kormány áll, az adótörvényeket és a költségvetést a kormány kénytelen volt napokon belül többször is visszavonni. Ezt a rendkívüli helyzetet látva a magyarok úgy érzik, hogy a megszorítások feleslegesek voltak, kilátásaik továbbra is borúsak. Márpedig a gazdaság csak akkor fejlődik, amikor megéri dolgozni, megéri innovatívnak lenni, demokráciánk pedig csak növekvő gazdaság mellett lehet stabil. Enélkül közintézményeink elkezdenek rosszul működni. Ha erősödik az antikapitalista, a neoszocialista retorika, akkor a demokrácia stratégiai szintű zavara kerül napvilágra. Akik ma a gazdaságért aggódnak, egyúttal a szabadságot és a magyar demokráciát is féltik.

Az államról

Mi a fontosabb, az állam vagy az egyén? Az állam van a polgárokért, vagy a polgárok vannak az államért? Végül is ma ezek a leglényegesebb kérdések. Ebben a tekintetben a demokrácia alapvetően különbözik a szocializmustól. A keresztény és humanista tradícióból táplálkozó demokrata számára az egyén emberi és szabadságjogai sérthetetlenek, a magántulajdon pedig szent. A szocializmus viszont a társadalmi igazságosságot a kollektív tulajdon megteremtésével akarta elérni, és abból az alapelvből indult ki, hogy az egyént alá kell vetni a vélt vagy valós közérdeknek, sőt szükség esetén fel is áldozható valamely kollektív cél érdekében. A demokráciában az egyén a legfontosabb, a szocializmusban az állam. Sokan azonban nem veszik észre ezt az esszenciális különbséget, és továbbra is az állam primátusát hirdetik.

Pedig a kádári szocializmusnak vége. Végre szabadok vagyunk, most lehetnénk kreatívak, megvalósíthatnánk álmainkat. A kádári állam azonban valahogy mindig visszaszivárog a mindennapokba. Ennek jeleit sokfelé láthatjuk. Csehországban is 10 millióan élnek, ott mégis 200 ezerrel kevesebben dolgoznak a közszférában. A magyar állam ma több pénz felett rendelkezik, mint a teljes magánszektor, a nemzeti össztermék mintegy 50 százalékát központosítja. Az Államreform Bizottság két évvel ezelőtt nem kevesebb, mint 9045 állami közfeladatot azonosított és azóta sem történt velük semmi. És mit eredményez ez az állami túlhatalom? Túl sok adót, túl sok szabályozást, túl sok beavatkozást, túl sok pazarlást.

Az elmúlt másfél évtizedben aránytalanul sok szó esett az állam érdekeiről. A politikai népszerűség hajhászásától eltekintve az egyén, a polgár mintha kimaradt volna az egyenletből. "Adócsökkentés? - Még mit nem!" - szólt az etatista kórus. Akkor csökkennek az állami bevételek". Mintha nem bizonyosodott volna be számtalan országban, számtalan alkalommal, hogy a polgárok jobban, hatékonyabban kezelik saját pénzüket, mint a túlterjeszkedő, óriásira duzzadt állam! Mintha a mindenkori kormánynak még mindig az lenne a legfőbb dolga, hogy az államot védje a polgárokkal szemben!

De hát ki is valójában az állam? Az állam a mindenkori kormányt és apparátusát jelenti. Leginkább a mindenkori miniszterelnököt, néhány minisztert és azok pár, befolyásos tisztviselőjét. Az államnak nevezett absztrakció tehát valójában nem más, mint néhány tucat ember. Övék a valódi hatalom, ők mondják meg, hogy mi az államérdek. Ez akár rendben is lehetne így. Csakhogy: mostanában az állam mintha megint fontosabb lenne, mint az egyén. A válság kapcsán a kormány előszeretettel beszél arról, hogy az állam mindenkit "megvéd". Az országot a válság hatásaitól, a devizahiteleseket az emelkedő részletfizetéstől, a vállalkozásokat a hitelek elapadásától. Ez a retorika alapvetően álságos: a válság megérkezett, a recesszió fájni fog, a devizahiteleseket pedig nem a kormány dolga megvédeni. Főleg nem az adófizetők pénzéből.

Ezek a nyilatkozatok arról árulkodnak, hogy keveset tanultunk. Az érvrendszer kísértetiesen hasonlít egy letűnt korszakra - Castro, Honecker és Kádár beszélt így. Az ilyen mondatok egy olyan virtuális világ látszatát tartják fent, amelyben nem létezik öngondoskodás, ahol a döntéseknek nincs következményük, és az egyéni felelősségvállalás helyére a mindenkit, mindentől megvédő, mindenható állam lép. A magyar állam még mindig túlméretezett, korszerűtlen és pazarló. Mindezt abból a túladóztatásból finanszírozza, amely akadályozza a versenyképességünket, és egyben bénítja a vállalkozásokat. Amikor az állami kiadások és az adók nőnek, akkor voltaképpen a szocializmust éltetjük tovább. Amikor csökkentjük a kiadásokat és az adókat, akkor a szabadságot, a gazdasági növekedés reményét, a stabilabb demokrácia esélyét hozzuk közelebb. Most a különleges helyzet az átlagosnál is nagyobb felelősséget követel tőlünk. Kormánypárti és ellenzéki képviselőktől egyaránt. A közvetlen pénzügyi katasztrófát talán sikerült megelőznünk, de az előttünk álló recesszió hatásainak mérsékléséért eddig nem sokat tettünk. Ne habozzunk tovább, nincs több vesztegetni való időnk!

Az SZDSZ-frakció vezetője