A valóság már-már dühítően paradox: a logika elemi szabályai szerint a globalizált gazdasági liberalizmus válságának éppen a szociáldemokrácia megerősödésének, régóta hajtogatott igaza elismerésének irányába kellene hatnia. Nem ez a szociáldemokrácia volt az, amelyik a jóléti állam vívmányai védelmében, az erős állam, az állami beavatkozás érdekében érvelt? Vagy nemzetközi szinten egy voluntaristább európai gazdaságpolitika és a világpiaci szabályozási mechanizmusok létrehozása, megerősítése mellett szólt?

Sajnos a történelem nem ennyire racionális. Hiszen a rózsaszín baloldal nem hogy visszatérőben lenne, hanem éppen ellenkezőleg, a szocdem baloldal a pénzügyi krízis "járulékos" áldozatává válik. Minden mostani körülmény arra látszik utalni, hogy a megállíthatatlan európai jobbratolódás (a szociális feszültségek etnikai mezbe öltöztetése, azaz a fasizálódás egyre nyilvánvalóbb jeleivel) folytatódni fog. Semmi sem indokolja, hogy optimisták legyünk: a szolidaritás, az egyenlőség, a szabadság hívei számára sötét idők jönnek.

A piaci fundamentalista gazdasági liberálisokat ma már senki sem veszi komolyan - hazánk kivételével, ahol a kiváló Bokros Lajos szerint "az eszetlen kormányzati beavatkozások válságát (!) éljük, amelyek előidézték (!!) a jelenlegi válságot és amelyek most tovább súlyosbítják azt (!!!)" -, de mégsem látszik, hogy ebből a helyzetből a baloldal képes lenne profitálni. Ennek okai figyelmet érdemelnek, hiszen a következő években elemi erővel fogják meghatározni az európai politikát.

A válság természetszerűleg maga alá temette az európai gazdasági növekedést, amely az utóbbi időben amúgy is bizonytalanná vált. Ez pedig tovább fogja élezni a szociális újraelosztás (segély, más szociális kifizetések, nyugdíj, munkanélküli-juttatások) körüli harcokat, és teszi egyre illuzórikusabbá a szociáldemokraták számára oly kedves állami redisztribúció rendszerének akár csak a fenntartását is. Ez sokféle következményt hoz magával: egyrészt folytatódik, sőt egyre erősödik a szociális problémák etnicizálására irányuló ideológiai-politikai-kulturális hadjárat, amely néhol a szélsőjobb előretörésében (főleg Ausztriában, de jelei vannak a német helyi politikában is), néhol a mérsékelt jobboldal fokozódó keményedésében (Franciaországban és Nagy-Britanniában), néhol mindkettőben (Olaszországban) ölt testet. Az európai bevándorlók (kiktől "az Isten mentsen bennünket" - ahogy nemrég a jobboldali európai közhangulatban magát egyre jobban érző Orbán Viktor mondta), a romák vagy a nemzeti kisebbségek (a balti oroszoktól a szlovákiai magyarokig) értelemszerűen kerülnek az egyre fogyni látszó gazdasági erőforrásokért folyó küzdelem etnicizált változatának célkeresztjébe. Másrészt egyre nyilvánvalóbbak a föderalizmus nemes elvére hivatkozó vagy egyenesen függetlenségre törő mozgalmak ("Padánia", Flandria, Katalónia) csak a tiszta gazdasági önzésről szóló aspektusai.

A szociális harcok sikeres megvívása esélyeinek csökkenése - mint már oly sokszor - nem a harcok csendesedésével, hanem éppen ellenkezőleg azok radikalizálódásával jár együtt. A magyar sajtóban valahogy szárnyra kapott az a teljesen téves információ, hogy Európában egyre kevesebb a sztrájk vagy hogy a szociális feszültségek egyre csökkenni látszanak. Ennek - ez minden újságolvasó nyugati ember számára evidencia - éppen az ellenkezője igaz. Az osztálybéke szociáldemokráciája és a hozzá közel álló "tárgyalásos" korporatív nagy szakszervezeti konföderációk egyszerűen azért vesztik el befolyásukat, mert nincs osztálybéke. A bázis radikalizálódásával, új szakszervezetek alakulásával újjászületett szindikalizmus örök politikai alapkérdésének, azaz a párthoz, a szűken vett politikához való viszonynak a tárgyai már nem is a nagy szocialista, szociáldemokrata pártok, hanem a politikai szélsőbal pártjai (a német Balpárt, a francia Ligue Communiste Révolutionnaire vagy az olasz Refondazione Comunista). Az osztályharc élesedése természetszerűleg hozta vissza a porondra az osztályharcos pártokat és szakszervezeteket. Az egyik oldalról tehát a szociális kérdések etnicizálása leválasztotta a szociáldemokráciáról a volt "kékgalléros" munkásság java részét (egyébiránt az természetszerűleg a mostani válság legnagyobb áldozata is lesz, így további fasizálódása nagyon valószínű), másrészről az új radikális baloldal egyre népszerűbbé válik a kulturális baloldal, a diákok, a fiatal munkások körében a szakszervezetek bázisától egészen az újjászülető rendszerkritikai művészetig.

A szociáldemokrácia látványos gyengülése természetesen együtt jár a jóléti állam másik pillérének, a kereszténydemokráciának a visszaszorulásával is, mind Németországban, mind Ausztriában, mind a valamiféle "belső nagykoalícióval" kísérletező Olaszországban (Veltroni Demokrata Pártja lényegében egy kereszténydemokrata-szociáldemokrata összeborulásnak volt kudarcot hozó kísérlete). A valóság az, hogy a liberalizált gazdaság válságának a ténye nem tette fennmaradásra esélyesebbé a szocdem modellt, azaz a jóléti államot. Ez el is vezet minket a második lényeges okhoz, ami magyarázza, hogy miért nem a szociáldemokrácia kerül ki megerősödve a globális kapitalizmus jelenlegi válságából.

Európa-szerte valójában nem egyfajta klasszikus konzervatív jobboldal van offenzívában: a legutóbbi időkben már nem a szociáldemokraták, hanem ezek az új jobboldali politikusok (mindenekelőtt Berlusconi és a nála sokkal tehetségesebb, okosabb és ezért veszélyesebb Sarkozy) voltak azok, akik a legdühödtebben ostorozták a pénzügyi kapitalizmus visszásságait, és hirdettek egyfajta visszatérést az erős, keménykezű államhoz. Emlékezhetünk, hogy Berlusconi mentette meg az Alitaliát a francia-holland karvalytőkétől (azóta is szárnyal a társaság), míg Sarkozy egész kampányt épített a pénzügyi kapitalizmus ostorozására, sőt - mon Dieu! - a tőkejövedelmek többletadójával finanszírozta az általa egyszerre segélyként és jövedelem-kiegészítésként bevezetett "aktív szolidaritási jövedelmet". Szimptomatikus, hogy a fél francia sajtó azon mosolyog (a másik fele a fogát csikorgatja), hogy Sarkozynek a legutóbb, már a válság kitörése után előadott politikai beszéde és programja baloldalibb volt, mint a francia Szocialista Párt bármelyik mai áramlata vagy platformja... És igen: valójában a piaci fundamentalizmust, a "privatizáció, liberalizáció, dereguláció" szentháromságát nem a blairista, harmadik utas, Schröder-féle új közepes "új szociáldemokrácia" felejtette el először, hanem az európai új jobboldal. Ezért van, hogy odáig jutottunk: az európai jobboldal hitelesebben ostorozza a pénzügyi kapitalizmus mohóságát, mint a baloldal. Ne higgyünk azoknak, akik szerint Orbán erős etatizmusa kelet-európai couleur locale: nagyon is helyzetben van politikailag Európában, ma már semmivel sem áll távolabb Berlusconitól, mint mondjuk Gyurcsány Browntól.

Sajnálatos, hogy a magyar balliberális sajtó (amely egyébként egyre inkább emlékeztet a magyar focira: egyre kevesebbet tud a világról, egyre alacsonyabb színvonalú, egyre unalmasabb, és persze egyre kevesebbeket érdekel, leszámítva a beleöregedetteket és a mindkét oldali ultrákat) ezt még nem vette észre, és a lehető leglelkesebben áll az SZDSZ legőrültebb ötletei mellé. Mi ezen pártot illetően nem mennénk olyan messzire, mint a kiváló közgazdász Róna Péter (aki szerint az SZDSZ egész egyszerűen a nagytőke pártja), de azt azért le kell szögeznünk, hogy a doktrinereknél csak egy rosszabb van: egy olyan doktriner, aki még a saját doktrínájához képest is le van maradva egy-két brosúrával. Ma már azért úgy látszik, hogy a legeszeveszettebb ötleteket (pl. a nagyarányú adócsökkentést - de a fokozódó állami intervenciók korában nonszensznek számító költségvetési plafont nem!) elviszi a válság, mint ahogy talán nem fog kormányunk újabb éveket feláldozni a mostani körülmények között senkit sem érdeklő konvergenciakritériumok teljesítésére sem.

De mindez ne homályosítsa el előttünk a lényeget: a szociáldemokrácia azért van bajban, mert fogalma sincs arról, hogy mit kellene tenni. Hiszen ideológiailag szétforgácsolódott a jóléti állam védelmének konzervativizmusa és az új piacpárti ideológia ("a blairizmus") között. De még ez sem lenne olyan nagy baj, ha nem volna egyértelmű, hogy nemcsak a "tiszta piaci rendszer" bukott meg, hanem a szociáldemokrata harmadik út is, az, amelyik a profitok érintése nélkül próbálta megóvni legalább a középosztály számára a jóléti államot, azaz hitelezett és privatizált. Nem gondolhatjuk, hogy ezek a szociáldemokraták "árulók" lennének, azt azonban igen, hogy megbuktak: a válság nem kis részben az ő művük, így nem teljesen igazságtalan, ha politikailag ők fizetik meg az árát.

Méltánytalanok lennénk, ha nem mondanánk el, hogy a jelenlegi válságban az egyetlen rendszeren belüli lehetséges megoldást, a bankkonszolidációt jórészt szocdemek (Browntól az IMF vezérigazgatójáig, a francia exszocialista Dominique Strauss-Kahnig) verték át a sokáig húzódozó európai partnereken. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a mai európai szociáldemokráciának semmiféle alternatív modellje nincsen. Nincs "XXI. századi szociáldemokrácia". Már az is kérdéses, hogy egyáltalán szükség lenne-e rá. Még nagyobb kérdés, lehetséges lenne-e egyáltalán. Egyik oldalról a radikális baloldal, a másikról a fasizálódó jobboldal térnyerése várható. Majdnem kimondtuk: szocializmus vagy barbárság.

A szerző történész