Az 1996-os médiatörvényt a következők miatt kell módosítani: 1. A digitális sugárzással megszűnik a médiapiac - az elektronikus szólásszabadság - korlátozásának technikai kényszere. 2. A közszolgálati médiának nincs normatív finanszírozása, tehát kiszolgáltatott a mindenkori kormánynak, illetve parlamenti többségnek. 3. A közszolgálati médiának részben hirdetésből kell eltartania magát, tehát ahelyett hogy sajátos közéleti-kulturális hivatását betöltené, kereskedelmi - kommersz - médiaként kell viselkednie. 4. Hiányzik az a mechanizmus, mely a közszolgálati média politikai hitelét biztosítaná, politikai kisajátítását lehetetlenné tenné.

A törvénytervezet a második és a harmadik problémát ötpárti egyetértéssel megoldja, és ez nagy dolog. A reklámokat pár év alatt fokozatosan kivonja a közszolgálati médiából, normatívvá és évekre előre kiszámíthatóvá teszi a finanszírozást. A részleteken bőven lehet vitatkozni, de annyit nem kéne, hogy elvesszen a lényeg.

Most jön a dráma. Egyetlen elfogadható ok volt rá, hogy a kereskedelmi televíziók és rádiók piaca ne legyen olyan szabad, mint a sajtóé vagy a könyvkiadásé; hogy pártlobbisták gyomorforgató alkudozása döntse el, kik juthatnak frekvenciákhoz, milyen politikai és tartalmi feltételekkel, és melyiküktől, mikor és mennyire kéri ezeket számon a pártdelegátusokból álló ellenőrző testület. Ez az egyetlen ok megszűnt: a földi sugárzásra való frekvencia többé nem "korlátos jószág". A parlamenti pártok pedig teljes egyetértésben úgy döntöttek, hogy a sajtószabadság okafogyott korlátozását nem megszüntetik, hanem megszigorítják! Nem engedik szabadon a kereskedelmi műsorszórókat, hanem most szorítják őket a markukba igazán. Azok meg boldogan hagyják, hogy mélyen és hatékonyan beléjük avatkozzanak, ha cserébe fellazulnak a monopolellenes szabályok, és ők megerősíthetik politikai kegyként kapott piaci előnyeiket. Érthető, profitorientált vállalkozások, nem szabadok akarnak lenni, hanem nyereségesek, a sokszereplős, színes, nyitott médiapiac kialakulásával ők csak veszíthetnek.

Ami a negyedik problémát illeti: az sajnos törvénnyel nem oldható meg, csak a hatalmi önkorlátozás, a politikai fair play kultúrájával. Ehhez akkor voltunk a legközelebb, amikor 1990-ben teljes egyetértéssel választották meg a pártok a televízió és a rádió rendszerváltó elnökeit, Hankiss Elemért és Gombár Csabát, s azóta távolodunk tőle, amióta ezt a konszenzust a rendszerváltás első kormánya brutálisan szétverte. Konszenzuskényszert a törvény egyféleképpen rögzíthet: ha nem tudtok vezetőt választani, bezár a közszolgálati média. Ha viszont nem zárhat be, akkor a konszenzus hiánya esetén is vezetnie kell azt valakinek. Hiába bűvészkednek mindenféle testülettel, választási, delegálási szabályokkal. Túlbonyolítani és megdrágítani lehet a dolgot (a törvénytervezet ezt teszi), de megoldani nem. S ha már nem lehet, akkor a túlbonyolítás helyett inkább a leegyszerűsítést ajánlanánk.