Szélbe szórni a pénzt?
Mindezt Lányi András terjedelmes publicisztikája (Miért zárják be a falusi iskolákat, október 20.) juttatta eszembe. Az első reakcióm az volt, hogy a szerző kissé elkésett. Szülővárosom, Mezőtúr hatalmas határában a XIX. század végén tervszerűen létesültek a tanyasi iskolák. Ott a tanyák egyedül állnak, többnyire távol egymástól. Tizenhét tanyasi iskolaépült, néha egy, máskor két tanteremmel, s mindig pedagóguslakással. Óriási eredmény volt ez, mert akkor a gyereknek a tanyabejáróról a dűlőre való kijutás is komoly erőfeszítésükbe került, különösen sáros időben. És hát gyerek volt szép számmal.
Ma már egyetlen tanyasi iskola sincs. Felszámolásuk a hetvenes évekre gyakorlatilag be is fejeződött. Az iskolák megszűnése tehát korántsem friss ügy. Demagógia ezért a mostani kormányt felelőssé tenni. Vannak annak hibái bőven, de nem hiszem, hogy az iskolabezárások ezek közé tartoznának.
Az egyik leginkább aprófalvas megye Szabolcs. Megnéztem, mi volt a helyzet 2002-ben. A 208 faluból akkor harmincötben nem volt már iskola. Ez tizenhét százalék. Most kezdik a bezárásokat? Ugyan kérem! Tovább megyek. Az időtt tizenegy településen csupán két tanteremben folyt oktatás, a legtöbb gyerekkel Tiszarádon (40 tanuló) és Vámosorosziban (35). További három helyen, Benk, Szabolcs és Szamostatárfalva községekben egyetlen tanteremben tanítottak. Az óvodások száma már jelezte a további apadást.
Milyen színvonalú lehet ilyen helyen az oktatás? Ellentétben Lányiéval, az én álláspontom szerint nem az iskola helye a fontos, hanem az oktatás minősége. Az elmúlt években volt alkalmam számos falusi vagy kisvárosi pedagógussal beszélgetni, s őszerintük racionális oktatás bizonyos méret alatt elképzelhetetlen. (A folyamatról, és a végeredményről részletesen is írtam: Korhadó kultúra, Tekintet, 2008/1.) Hiányoznak a szaktanárok, még az óraadók is, annak ellenére, hogy Szabolcsban is sok a főiskolát végzett, ám munkanélküli pedagógus. Az önkormányzatoknak se pénzük, se kedvük az iskolát pátyolgatni.
A színvonal állandó és szégyenteljes esése minden PISA-felmérés szerint nyilvánvaló. Ez se mostanában kezdődött. S a falvak iskoláiból kikerültek esetében a felmérések fokozott hátrányokat jeleznek. Lányi szerint a kisebb iskolákban a pedagógiai munka színvonala nem marad el a nagyobbakétól. Ez alaptalan általánosítás.
Ma már sokan megkérdőjelezik a tanfelügyelői rendszer megszüntetését. (Ez valamikor a kilencvenes évek első felében történt.) A tanfelügyelők látogatásai jótékonyan hatottak az oktatás minőségére. Általános iskolai tanárok szerint most az a helyzet a falvakban, hogy csak ott nem romlik a színvonal, ahol az iskola minősége az önkormányzat vagy a szülők szívügye. Csakhogy a legritkábban van szakmailag is megalapozott véleményük a képviselő-testületeknek az iskolai munkáról, a szülők pedig - bizony, bizony - valamiféle hatalomnak tekintik a pedagógust, akit csak dicséret illet, s követelőzésnek helye nincs. És féltik a gyereket. Olykor joggal.
Ha Lányi a magántanulói rendelkezéseket kifogásolná, akkor tökéletesen igaza lenne. Az évtizedeken át ható baki. Mi a helyzet? Ha a szülő azt akarja, hogy a gyerek a továbbiakban magántanulóként kapcsolódjon az oktatáshoz, akkor e döntése ellen tenni nem lehet, legföljebb megpróbálják erről lebeszélni. Alig sikerül. És épp ama rétegben a legkevésbé, ahol a legnagyobb szükség lenne a tanulásra. A roma nép legsanyarúbb helyzetben lévő csoportjaiban. A magántanuló szüleire nem szabnak ki bírságot az iskolakerülés miatt. Ismerek olyan éles eszű, értelmes cigány fiút, aki - miért, miért nem - nem szeretett iskolába járni, tizenkét éves korában magántanuló lett, azóta csordás tíz tehén mellett egy őstermelőnél. A képességei elvesztek a társadalom és a maga számára. És hányan vesztek el! A hiányzó tudásukat semmiképpen nem lehet pótolni a felnőttek felzárkóztató képzésével. Túl sok a bizonyítvány, s túl kevés a valódi eredmény.
Egy iskola fenntartása drága mulatság, különösen akkor, ha kevés a gyerek. Ez a közpénzek szélbe szórása. Nem dobálózhat az ország a milliárdokkal, most különösen nem. Az oktatás gazdaságossága kikényszeríti, hogy olyan színvonalú iskolákba kerüljenek a gyerekek, ahol kevésbé fenyegeti őket a veszély, hogy funkcionális analfabéták maradnak.
Amit Lányi a falvak ellehetetlenítéséről ír, spekuláció, állításnak pedig valótlan. A korántsem gazdag szabolcsi települések jórészében teljes az infrastruktúra, még a tanyákon, tanyabokrokban is. A víztől a gázon át a szennyvízcsatornázásig. Az eddiginél nagyobb állami segítséget nem lehet várni, ám a lakosság is sokat tett a jelenlegi urbánus állapotokért. (Teszem hozzá: számos helyen viszont semmit se vállalt.)
"Az iskola népességmegtartó jelentőségét nem lehet túlbecsülni" - írja Lányi, s ez maga a túlbecsülés. Semmilyen szerepük nincs a falvak iskoláinak a népességmegtartásban. A megélhetésnek lenne.
Szívet melengető, ha megmozdul a lokálpatriotizmus az iskolák megtartásáért. Tapasztaltam ilyet. A falu orvos polgármestere szinte kivont karddal védte az iskolát, ám a saját gyerekeit naponta hordta nyíregyházi tanintézetbe. Ott tanultak, nyilván félve a gimnáziumi kérdéstől: Fogja bírni a gyerek? Aztán mikor a település első osztályába mindösszesen hat nebulót írattak be, a felső tagozatot a szomszédos kisvárosig fújta a szél.
A lokálpatrióta meg az öklét rázta.
A szerző publicista
