- Hogy aludtál, drágám? - kérdezte a felesége, aki a kávéfőző körül tett-vett.

- Pocsékul - felelte az Állam ásítozva.

- Nem csoda. Lefekvés előtt Marxot olvasol meg TGM-et. Naná, hogy rémálmaid vannak. Még a végén egyszer arra ébredek, hogy elhalsz itt nekem...

- Mit csináljak, ha megint ezek jöttek divatba? Egyébként ettől az állandó kinti zajtól nem tudok aludni. Az idegeimre megy!

- Ó, ezek csak a bankok, drágám. Itt sertepertélnek éjjel-nappal a küszöbünkön.

- Mi a baj? Kamatláb?

- Ugyan! Mezítláb! Kopaszra nyírt fejjel, egy szál megszaggatott pendelyben járják a Canossát az ajtónk előtt.

- Mégis, mit akarnak? Most kaptak hatszázmilliárd gyorssegélyt.

- Köszönik szépen, és várják a következőt.

- Csak púpnak vannak a hátamon - mérgelődött az Állam. - Most, hogy megint bevásároltam magam a bankokba, rohangálhatok egyik igazgatósági ülésről a másikra. Hiányzik ez nekem?

- Úgyis ígértél valami állást a Lonci bácsinak. Rábízhatnád a bankokat.

- A nagybátyádra? Az olyan hülye a pénzügyekhez, hogy ha azt mondod neki, LIBOR, nekiáll leborotválni a libákat!

- Nem baj, majd belejön, drágám - mondta az asszony, és sorolta tovább: - Ígértél állást a Bélának, és Jolán néniről se feledkezhetünk meg, de a Hudáknéra is gondolnod kell, nem is beszélve Jocó öcskösről... Meg aztán, most, hogy helyzet van, kéne négy-öt új minisztérium is! A régiek már annyira feslettek!

- Hogy képzeled ezt, aszszony? Nem arról volt szó, hogy meg kell húznunk a nadrágszíjat?

- Az tegnap volt, drágám. Ma mindenki mentőövért könyörög, senki se beszél nadrágszíjról. Itt kuncsorognak az ajtónk előtt a nagyvállalatok, a kicsik meg a közepesek is, a kutatók, a matatók, a vevők és az eladók, a közszolgák, a rabszolgák, és ahogy a régi kupléban énekelték: a csendőr, a rendőr, a finánc meg a csősz... Akkora a tömeg, hogy nem látni a végét. Egymás sarkát tapossák kegyeidért a nagy világválságnak közepette.

- Lám csak! - morfondírozott az Állam a kávéját szürcsölve. - Tegnap még azt mondták rólam, hogy kövér vagyok, lusta és esetlen. Hogy korrupt vagyok és szószegő. Hogy csak nyűg vagyok a nép nyakán. Egy pazarló parazita! Emlékszel, milyen cirkuszt csináltak, amikor lecseréltük az Audikat?

- Én ne emlékeznék?! És állandóan beledumáltak a kosztpénzembe! - tromfolt az aszszony. - Na és amikor új házat próbáltunk építeni? Olyan balhét csaptak, hogy félbe kellett hagynunk az egészet.

- Pedig milyen jó kis telket néztem ki a Westenden! - méltatlankodott az Állam. - Ezek állandóan rajtam köszörülték a nyelvüket. Most meg itt könyörögnek az ajtóm előtt. Ki fog segíteni a bajban, ha én nem segítek? - csapott az asztalra. - Ki ad majd pénzt, ha én nem adok? Ki fog építkezni, ha én nem építkezek? Ki fog autót venni, ha én nem veszek? Pár hete még piszkálgattak, gúnyolódtak. Most bezzeg Állam bácsi így, meg Állam bácsi úgy!

- Hiszen tudtuk, hogy jönnek még a mi utcánkba! És most itt is vannak! - örvendezett Államné.

- Már csak az a kérdés, hogy miből lesz minderre pénzünk?

- Ó, én már szóltam a fiúknak a pénznyomdában. Átálltak három műszakra. Még a pincéből is felhozták a lezsírozott öreg gépeket. Zakatolunk, drágám, újra zakatolunk!

Az Állam elgondolkodva kente a pirítós kenyerét. Vastag vajjal, ahogy szereti. Jó érzés kerítette hatalmába. Nagynak és erősnek érezte magát, mint a régi szép időkben.