A jognak asztala alatt
Csakhogy a közhatalom irányítói nem takarózhatnak mindig ezzel. Hiszen az utóbbi években a jogalkotóknak számtalan pozitív esélyük nyílt. Jelesül arra, hogy a megszorítások keserűségét hangulat- és közérzetjavító döntésekkel ellensúlyozzák. Olyanokkal, melyek nem sok pénzbe vannak. Sőt számottevő többletbevételt/megtakarítást hoz(hat)nak a büdzsének. Ám ezek nem (vagy csak megkésve, rosszul, hiányosan kommunikálva) vezettettek be. Tipikusan ilyen a nemrég életbe lépett közlekedési zéró tolerancia és objektív felelősség. Gyalogosként nyilván sokaknak irritáló, frusztráló alapélménye a zebrán játszott orosz rulett. Mikor azon "totózgatunk", hogy bátorkodjunk-e átrohanni a gyalogátkelőn. Kockáztatva, hogy a sebességkorlátozást jócskán túllépő dzsip sofőrje halálra gázol. A jognak íróasztalánál ülők valószínűleg nem most döbbentek rá: a KRESZ-tiprás szankciói gyengék, a rendszer pedig könynyen kijátszható. Nehezen érthető, miért kellett a jelenlegi - praktikus, valósághoz igazított - módosításokkal ennyit várni? Amellett a nagyérdemű további lépéseket követelhetne. Például azt, hogy a rend őrei ne csak vaktában, szúrópróba-szerűen ellenőrizzenek. Jöjjön létre egy háló. Melybe a normák áthágói feltétlenül beleakadnak. Telepítsenek villanyoszlopra szerelhető, automata traffipaxokat minél több helyre, amelyek a sebességméréssel párhuzamos képkockákon örökítenék meg a gyorshajtó rendszámát. Egy ilyen beruházásban a hazai autóbiztosítók is lehetőséget kaphatnának. Nekik is megérné a technikai fejlesztések pénzelése, hisz a drákói szigor (és produktív számonkérés) okozataként csökkennének a kiadásaik (így a díjtételeik is). Elvárható ugyanakkor, hogy egyszerűsödjön és ennek köszönhetően felgyorsuljon a közlekedési pénzbírságok behajtási rendje. Lehetővé kell tenni, hogy amennyiben a jogerős summát valaki nyolc napon belül nem rója le, forgalmi engedélyét azonnali hatállyal (komputeres "törlőszoftver" által) bevonhassák, gépkocsiját zár alá helyezhessék.
Politikusok figyelmébe: az ilyesmi olyan, mint Mikszáth Fekete városában a lőcsei bíró vére. Csak annak földszerző, ennek pedig voksszerző ereje van. Még egy ötlet: az egész országban közutálatnak örvendenek a buherált kipufogóikkal őrjítő zajt csapó motorosok. Mikor falkában, géppuskaropogásra hajazó hangeffektust produkálva végigrobognak az úton, polgárok százezreinek gyomra ugrik össze. Hasonlóképp, mint azon túlszteroidozott, kopasz fiatalemberek láttán, akik ugyanezt teszik a fölspécizett kabrióikkal. E cikk szerzőjének lakóhelyén, Győrben már "kiszagolták" a lőcsei bíró vérét. Razziákon csípik el a zajgarázdákat, hogy aztán a közlekedési hatóság telephelyén megmérjék a kipufogó decibelkapacitását. S ha az túllépi a küszöböt, jön az újraműszakiztatás. Mi további keményítést javallnánk. Aki jogsértő módon átalakítja két- vagy négykerekűjét, azt sújtsa rögtöni forgalmibevonás, járműlefoglalás stb. Ez törvényes lenne, s vele a hatalom semmiféle rizikót nem vállalna. Ezekre a nagy arcú (s legtöbbször kétes egzisztenciájú) alakokra szinte mindenki allergiás. Így hát a legtöbben valószínűleg kéjes mosollyal néznék végig, ahogy hatóságunk megleckézteti e zajlovagokat. Ahogy ugrásszerűen megnőne a renoméja annak a polgármesternek, aki jogerős határozatot lobogtatva - a sajtót és a tömeget is odacsődítve persze - zsinórban csukatja be a lakók életét megkeserítő, zenegépet bömböltető pincekocsmákat. Keserű tapasztalat, hogy az önkormányzati hivatalnokokat gyakran jobban érdekli a helyiségek bérleti díjából származó pénz, mint a lakókörnyezeti akarat.
Irigylem a horvátokat. Bennük volt kurázsi lerombolni honfitársaink jogellenesen épült nyaralóit. Azt sem bánták, hogy a tévéstábok filmeznek. Mi több, örültek neki. Nálunk mikor jön el az idő, amikor egy engedély nélkül felhúzott villa ledózerolása átmegy népünnepélybe? Közönségszórakoztató látványosságnak sem utolsó, ahogy a szabálytalanul épített palota a földdel válik egyenlővé. És itt jutunk el egy kulcsfontosságú mozzanatig. A pénzbírság (vagy a bontás) tényénél is hathatósabb visszarettentés a nyilvánosság előtti megszégyenülés. A szabálysértési ügyek iratai persze, ma is nyilvánosak - de ugyan kinek van ideje, türelme, hogy aktahalmokban böngészszen? Más volna a helyzet, ha a szabálysértőket elmarasztaló határozat - az illető fotójával együtt - megjelenne egy hivatalos weboldalon. Bárki rákereshetne: éppen kit ítéltek el garázdaság, gyorshajtás, ittas vezetés, birtok- vagy csendháborítás miatt. Jóval nagyobb büntetés lenne az elkövetőnek, hogy tettének ilyen látható nyoma marad. Rögtön felhozható: nem túlzás-e valakiket ilyen csekély súlyú dolgok miatt modern pellengérre állítani? Erre rögtön felelhető: ahogy nincs kis szerep, csak kis színész, úgy nincs kis ügy, csak kisszerű gondolkodás. A felsorolt össznépi lakossághergelő "kis ügyek" azért válnak naggyá, mert tömegeket érintenek.
És - bármennyire groteszkül hangzik - maguknak a szabálysértőknek is javukra válna, hogy nem ússzák meg holmi jelképes büntetéssel. A legtöbb bűnözői karrier úgy indul, hogy a kriminalitásra hajlamos személyiség belekóstol a parttalan következménynélküliségbe. Ergo azt látja, hogy a "bagatell" normatörések gond nélkül kidumálhatók, a rendszer palimadárnak nézhető. Vagyis, hogy a görbe út kifizetődő. A kellő mértékben adagolt retorzió azonban sok embert még idejében döbbentene rá a következményekre.
De még nincs vége a kihagyatlan ziccereknek. Amelyeknél a politikusi odafigyelés busásan megtérülne. Rengeteget beszélünk - okkal - a családon belüli erőszakról. Csekély figyelmet kap azonban (legalábbis az utóbbi időkig) a társasházon vagy iskolán belüli erőszak. Pedig sok hasonló vonásuk ismerhető fel. Egyebeken kívül a kiugróan nagy látenciaarány, hogy a tettet a sértett részéről nem követi feljelentés. Az ok nagyon egyszerű. Ha ismeretlen fenyeget, zaklat, erőszakoskodik, az is rossz. De ott legalább elfut a tettes. Így nem kell másnap is a pofáját néznem. Peremkerületi lakótelepeken - és nem csak ott - nagy számban vannak olyanok, akik terrorizálják környezetüket. Ordítoznak, tévét üvöltetnek, megrongálják, bepiszkítják a lépcsőházat. Mindent ellopnak, lelaknak. Senki sem mer rászólni a lumpenekre, örülnek, hogy nem kötnek beléjük enélkül is. A szerencsétlen, rettegő kisnyugdíjas aligha mer bejelentést tenni. Nem is lehet elvárni tőle. És még kevésbé várhatjuk majd ezt a következő nemzedéktől. Hiszen az úgy cseperedik fel, hogy rettegve megy iskolába. Ahol túlkoros kis szociopaták csicskáztatják, alázzák meg, rabolják ki őket. És erről gyakran még a szüleiknek sem beszélnek. Napjainkban egy néhány százas "gárdától" parázik az ország. Tagjai hobbifasisztaként vonulgatnak. Ők ahhoz kevesek ugyan, hogy mások intim szféráját, vagyonát tiporják brutális röhögéssel - de farizeusság nem észlelni: otthonainkban, panelházainkban, iskoláinkban tíz- és százezernyi politikamentes lumpengárdista van. Akik saját (önhibájuk vagy azon kívüli okok miatt) kudarcos létük terhét másokon verik le. Tömegek vannak az országban, akik reszketnek. Mégpedig nem a "hatalmas, gonosz, összeesküvő" politikusoktól, náciktól, kommunistáktól, terroristáktól, maffiózóktól, hanem szomszédjuktól vagy osztálytársuktól. És soha nem merészelnének feljelentést, tanúvallomást lediktálni ellene. Ezért hozták létre a Telefontanút. Azon anonim üzemmódban tehető bejelentés. Csakhogy - ki tudja, miért - ezt a lehetőséget valahogy nem reklámozzák agyon. Legtöbben nem is tudnak róla. Pedig a dolog alapjáraton tartása helyett éppenséggel a továbbfejlesztése lenne indokolt. Jó néhány polgártársunk objektív fenyegetettségben él. Ha biztosan tudná, hogy a kiléte titokban marad, bizonnyal jelezné gondját a hatóságnak. Igaz, a rendőrjárőr (a tanár, a gyámhatóság képviselője stb.) nevesített sértetti vallomás hiányában aligha intézkedhet. De a látókörébe került "tettesjelöltet" figyelési listára teheti. És ezzel talán megelőzhet egy jövőbeli tragédiát. Hiszen, ha az illető észleli a megnövekedett figyelmet, kénytelen "visszavonulni".
Hozzá kell tenni: nemcsak gettóbűnözésnél működhet a dolog, hanem a fehérgalléros változatnál is. Hiába van például betegjogi képviselő, a páciensek többsége nem fog "arccal-címmel" odamenni hozzá. Más lenne a helyzet, ha minden kórházi beteg kapna a zárójelentése mellé egy kérdőívet. És arra nem kellene személyes adatokat írnia. Csupán válaszolni a kérdésekre: éreztette önnel orvosa, hogy elvárja a hálapénzt?, tapasztalt inkompetenciát, megalázó bánásmódot?, rendeltek-e önnek felesleges gyógyszert, terápiát? És így tovább. A lapot egy olyan lepecsételt ládikába dobhatja, amelyet a felügyeleti szervek bontanának ki. Ha valamelyik orvosra száz betegből kettő panaszkodik, az nem jelent semmit. De ha negyven, akkor indokolt, hogy a szakhatóság "rászálljon", beépített próbabetegekkel tesztelve a dolgot. Hogy ezt mi végre nem lehet realizálni?
E példákkal talán sikerült rávilágítani: a népszerűségvesztés (főleg annak mértéke) soha nem magyarázható pusztán a szükségszerű, de ellenszenves döntések utóhatásával. Abban benne foglaltatik a politika képtelensége a szépítő, kárenyhítő "becsületgólokra". Hogy még adott lehetőségeket is kihagy (vagy alulkommunikál). Hogy nem tudja megvédeni a jognak asztala alatt rekedteket. Hogy ennek mi az oka - korrupció, pártállamilag ránk testált impotencia, bürokratikus önérdek, doktriner életidegenség -, önálló cikktéma lehetne.
A szerző közíró
