Ha így haladunk, komoly klubba lassan nem vesznek fel olyan bankárt, akinek a pénzintézetének nem dobott mentőövet az állam. Miért éppen mi maradnánk ki ebből? A mi csomagunk igazi magyar narancs: kicsi és savanyú. A bankoknak is, meg nekünk is. Nekik azért, mert nem kérnek belőle, nekünk meg azért, mert mi fizetjük meg az árát. Savanyú ez persze az egész világon, mert a bankmentéshez sehol nem a nyúl hozza a pénzt húsvétra, de mi okkal húzzuk el még jobban a szánkat. Nekünk ugyanis fizetnünk kell azért, hogy megkapjuk azt a pénzt, amit majd visszafizethetünk.

Aligha volt őszinte a mosolya annak a köztisztviselőnek, aki az IMF-hitel érdekében Washingtonba küldött Simor-Veres-szándéklevél közzétett magyar nyersfordítását készítette. Ebből ugyanis kis leegyszerűsítéssel arról értesült: neki azért nem lesz 13. havi bére jövőre, hogy fel tudjuk venni azt a hitelt a valutaalaptól, amiből először a bankoknak adunk pénzt. Hogy legyen nekik miből hitelezni - nekünk. Őrület, de sajnos tényleg van benne rendszer. Ha ugyanis a bankjaink pénzzavarba kerülnek, előbb-utóbb úgyis mi fizetünk. Ha utóbb, akkor többet. Ebben az igazságot ne keressük, az nincs benne, csak pénz.

Az már a mi külön pechünk, hogy régóta reflexszerűen egészen másként értelmezzük állami vezetőink szavait, mint ahogy ők azt szeretnék. Az elmúlt években ezt a világ is eltanulta tőlünk. Akkor kezdünk el igazán pánikolni, ha nagyon meg akarnak nyugtatni minket, mert ebből rögtön tudjuk, hogy baj van. Így volt ez az IMF-fel is meg a tegnapi bankmentő csomagocskánkkal is. Ha a pénzügyminiszter és a jegybankelnök közös sajtótájékoztatót tart, akkor már szinte azelőtt beszakad az OTP árfolyama, hogy megszólalnának. Pedig jóformán ugyanazt mondják, amit kollégáik világszerte a kiszáradó bankoknak: nesztek pénz, vigyétek! A reakció Európa-szerte hasonló: hacsak nincsenek nagyon megszorulva, a pénzintézetek nem rohannak a mannáért egymás sarkát taposva, de azért szép lassan csak odaszállingóznak az állami pénzkiadó automatához. A holland ING, a német Commerzbank vagy az osztrák Erste után már nálunk sem lenne olyan égő elfogadni a központi áldást. Ha szokássá válik, miért ne vennék igénybe az olcsó forrást? Az állami rabigát meg majd lerázzák magukról újra.

Csak mi nézünk egy kicsit bután, nagy átverést gyanítva. A kártyában ritka jó érzés ugyan, ha mi visszük a bankot, de egész más dolog vinni a bankot - a vállunkon. És ez a parti a kibicnek is drága, sőt, annak a legdrágább. Különösen akkor, ha az asztalnál valaki blöfföl.

Kedves pénzügyminiszter és jegybankelnök! Ha esetleg mégis úgy alakul, hogy a bankjainkra az istennek se sikerül rátukmálni a hatszázmilliárd forintot, tessenek majd ránk is gondolni. Nem, nem pénzt kérünk! Csak azt, hogy ne költsék el fölöslegesen.