Az amerikai kiadók szakmai szervezetének adatai szerint a nagyobb újságok közül 62 állt ki szerkesztőségi cikkben a demokrata párti jelölt mellett, és csupán 18 támogatta a republikánus John McCaint. (Utóbbit kollégáink mellesleg évtizedek óta az egyik legszimpatikusabb amerikai politikusnak tartják, barátságos a sajtóval, jó a humora, és lefegyverző öniróniával beszél saját magáról. És mégis. Illetve mégse. Ezzel a kurzussal most szakítani kellett.) Mi a New York Times részletes indoklást tartalmazó írását közöltük, de Amerikában gyakorlatilag nincs országos sajtópiac, csak lokális, így a maga nemében nem kisebb jelentőségű volt a Los Angeles Times, a Chicago Tribune vagy a Kansas City Star ajánlása saját olvasóinak: "Válasszák Obamát!"

Obamának végig hátszele volt a médiában, de nemcsak McCainnel vívott csatájában, hanem már Hillary Clintonnal szemben, a Demokrata Párt elnökjelöltségéért is. A sajtó ugyanis, napi kapcsolatban lévén közönségével, jól érezte, hogy Amerika gyökeres változást akar. Már akkor is azt akart, amikor még nem volt nyilvánvaló, hogy George W. Bush nemcsak külpolitikai és morális, de gazdasági értelemben is súlyos helyzetbe kormányozta az Egyesült Államokat. A jelzáloghitel-krízisből keletkezett általános pénzügyi és gazdasági válság már csak az utolsó szög volt a republikánus remények koporsójában.

Amerika szeret büszke lenni önmagára, és rosszul viseli, ha nem hagyják. A Bush alatti permanens zászlólobogtatás mögött 2003 tavasza, az Irak elleni háború óta egyre kevesebb volt a tartalom, és egyre több a manír. Mind többen ébredtek rá, hogy a hazafias frázispufogtatás közben Amerika elveszítette képességét a világ eseményeinek, folyamatainak alakítására. Ráébredtek erre Teheránban, Caracasban és Moszkvában - de Brüsszelben, Varsóban és Budapesten, sőt odahaza is.

Amerika most nem egyszerűen új elnököt akart, hanem azt, hogy újra szeressék. Jártam már pár országban, de olyan helyen még nem, ahol ennyire igényelték volna az elismerést, ahol enynyire gyakori és sürgető lett volna a kérdés: "Mit gondoltok rólunk?" A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az Egyesült Államok sebezve érezte magát, és első fájdalmában nemcsak az ellenségnek, de a nem elég készségesnek látott barátnak is jutott a dühből. Ennek már régen vége, a második Bush-kormányzat 2005-re észbe kapott, és egy sor kérdésben, például a globális felmelegedés kapcsán közeledett a többségi állásponthoz - ám az elnökkel szemben addigra már végzetesen megcsappant a bizalom.

Az amerikaiak annyira akarták a változást, hogy egy szokatlanul fiatal, nézeteiben szokatlanul liberális (európai szóhasználatban baloldali), és szokatlanul fekete politikust juttattak a Fehér Házba. (A hab a tortán, hogy a középső neve Hussein, és rokonai között kenyai muzulmánok is vannak.) Tőle várják, hogy újra büszkék lehessenek hazájukra, és Amerika a nemzetközi téren újra betölthesse azt a jó értelemben vett vezető szerepet, amelyre gazdasági és katonai ereje mellett kivételes, a "fáradt" európai nemzetek által leplezetlenül csodált és irigyelt cselekvőképessége teszi alkalmassá.