Itt jut eszembe, má' mennyire szokott má' sápítozni a Mónika-show-ról lustaságból híradóra átcsúszó magyar, amikor a sáros vidéki utcákra merészkedő riporter (de ddurva, öcsém!) úgynevezett uzsorás esetekről tudósít, hogy kipixelezett fejű nejlonpulóveres, kövér emberek osztják és szedik az ezreseket a polgármesteri hivatal előtt az alkoholos befolyásoltság alatt dülöngélő áldozatoknak, miközben, ugye, mi összállami szinten, nagyban nyomjuk ugyanezt, a húszmilliárdos IMF-suskával meg pláne, mintegy biturbó, és ilyenkor közgazdász-politológusok meg is mondják, hogy igen, erre van az igény, kell a költségvetési plafon meg a monetáris szigor a veresseggű ürdöng öreganyjának, szaros háromszáz forintot is lenépszavazunk, az is egy feles, legurítjuk, aztán beállunk a sorba a nejlonpulóveres dagadthoz, akit gyűlölhetünk legalább szívből, ha ad, azért, ha nem, azért, a rohadt neoliberális kurva anyját.

Na, tehát, a legjobban akkor járunk, ha nem zavartatjuk magunkat ezzel a válságmizériával, és mulatunk, vigadunk tovább, Ez itt a Mesterhármas, táncra, magyar, szóljon az ének és zengjen a dal, Sláger Tibó, Bunyós Pityu együtt mulat Fásy Ádámmal (és önökkel, kedves barátaim), ugye, szórakoztatóiparunk bivalyerős, recesszió jelei nem mutatkoznak, sőt, ilyenkor aztán mindenki kihozza magából a maximumot, nem is tudok térdremegés nélkül belegondolni, milyen fergeteges tréfák várnak még ránk a következő két évben, a kezdés több mint biztató. Ahogy ezek a fiúk bekezdtek a "Ki a felelős a válságért?" című szkeccsel, az, kérem, minden várakozást al..., akarom mondani felülmúl. Először az újabban tragikai erényeket is csillogtató táncos-komikus, Ferenc bizonyította be parádés gondolatmenettel, hogy az egész válságosdit úgy, ahogy van, bizony, a Viktor okozta. Éppen csak hogy nem került elő Nyakó István, hogy megerősítse, amerikai útján ő bizony látta O. Viktort Bronxban, ahogy a Sherman ave és az East 165th sarkán jelzáloghiteleket kínált gyanús külsejű négereknek, csak azért, hogy később megszerezhesse a hatalmat. A túloldali gegcsapat sem tétlenkedett soká, így megszületett a "Ha Gyurcsány nem hazudik, akkor még ma is állnak Lehman Brothersék" című bohózat, majd "A liberalizmus antropológiai tévedése, avagy az erős állam, erős gazdaság, Erős János nélkül" című, háromfelvonásos komédia. Külön, elsősorban balos elemzők által kedvelt kategóriát alkottak a "felelőtlen emberek felelősek a válságért" sémára húzott poénsorozatok, ahogy a felelős és szórakozni vágyó ember látta maga előtt a sok ostoba, pénzügyileg zokni izlandit, izraelit, dánt, britet meg spanyolt! A válság kezdetén méltatlanul háttérbe szorult a magyar humor új, addigra épp csúcsformába lendült szupertehetsége, az MDF néven is ismert humoristaalakulat, amely a "Normális Magyarország" szlogennel építette föl első tréfáját, hogy aztán Schmuck Andort frenetikus poénbombaként dobja az egészre. Rövid erőgyűjtés után következett a "Szervusz, elnök úr" címen megaslágerré vált Almássy Dávid-féle titkosszolgálati bohózat - ennél normálisabb Magyarországot talán még Antoniewitz Roland és Bácsfi Diána együtt sem tudna álmodni. A válság egy kicsit meglepte a lendületben lévő MDF-eseket, mert ez az Almássy-dolog bírta volna még a toplistán egy-két hónapig, ha nem dől be a fél világ, de egy-két nap alatt sikerült fölvenniük a tempót, és olyan viccel meglepni a hazai közönséget, ami újra a slágerlisták élére katapultálta ezt a szupertehetséges csapatot. Bevetették a magyar politikai élet hímnemű Paris Hiltonját és Bíró Icáját (2 in 1), Lengyel Zoltán képviselőt, aki már majdnem aláírt egy tizenöt éves szerződést a Playboyhoz, amikor lecsaptak rá az MDF-esek. Lengyel beült a frakcióba, aminél már csak az lett volna nagyobb tréfa, ha az MDF-nek sikerül aláíratnia minden képviselővel egy nyilatkozatot, hogy "Igen, jól tetszenek látni, cinikus, korrupt, perverz idióták vagyunk, akik havi másfél milla fixért és egy neogótikus kupoláért a Hősök terén délelőtt tizenegykor becstelenítjük meg bármelyik közeli hozzátartozónkat".

Szinte lehetetlennek tűnt erre rákontrázni, de a Fórumnak sikerült: a hétvégén előállt azzal a tényleg térdcsapkodós, nyerítve röhögős, csuklós, padlónfetrengős poénnal, hogy a pénzügyi válság miatti megszorítások érintettjeivel szolidarítandó, a frakció lemond a képviselői költségtérítés 18 százalékáról. Beszarás. Van ez a költségtérítésesdi, ugye, amely morális színvonalában éppenhogy elcsúszik a XVIII. századi demokráciasztenderdek alatt, de a felvilágosult abszolutizmus már finomabb módszerekkel próbálta kedvezményezni az uralkodó osztály tagjait. Az országot vezető, uszkve négyszáz ember az egyik jövedelemforrását saját hatáskörben kiveszi a közteherviselés hatálya alól - ilyet a világ nem látott II. József óta. Ennek a tizennyolc százalékáról sikerült lemondani. A fent idézett nyilatkozatba tessenek még belesuvasztani valahogy a pitiáner és a bunkó jelzőket is, aláírni, pecsét, utána lehet ugrani a nagybőgőbe.

Szerda