A legnagyobb ellenzéki párt sem tesz most mást, mint a kezdet kezdetén: ismét teljes erővel támadja Gyurcsányt, momentán újból beérné azzal, hogy csak ő távozzon. Az őszödi beszéd kiszivárgása óta grafikonon lehetne ábrázolni azokat a hónapokat, amikor elérhető közelségbe került egy előre hozott választás esélye - ilyenkor a személye elleni kirohanások árnyalatnyit tompultak, hogy helyébe lépjen az egész koalíció dilettantizmusát, tehetetlenkedését fókuszba állító kritikafolyam. Az esetleges hatalomátvétel közelében a Fidesz politikusai, ha részletes programot nem is, a rózsaszínűnél realisztikusabb alternatívákat vázoltak föl egy új kormányra váró tennivalókkal kapcsolatban. A legemlékezetesebbet kétségkívül Orbán Viktor, zárt körben - a "színművészetiseknél" - ugyan azt ígérte, hogy ha kormányra kerül, tíz év alatt egymillió munkahelyet teremt, de vihart főként az kavart, hogy elárulta: reálértéken befagyasztaná a nyugdíjakat. Az MSZP e kardra tűzött mondattal járta be az országot mint a nyugdíjasok védőszentje.

Csakhogy most más értelemben jött el az igazság órája, mint ahogy azt a két tábor legmerészebb stratégái gondolták. Az Egyesült Államokból kiinduló bankválság világot átölelő pénzügyi krízissé hízott, s naponta ütközünk korábban elképzelhetetlen hírekbe: Dánia 12 milliárd eurós támogatásába, illetve a holland óriások - az ING vagy az Aegon - "kisegítésébe". Magyarországon sokan azt hitték, hogy - mivel nincs ingatlanbuborék, jelzálog-kataklizma - a pénzügyi járványnak csak a szele ér bennünket. Nem számoltak azzal, amink van: törékeny gazdasági és politikai stabilitásunk, világgazdasági kitettségünk és a költségvetési hiány lefaragása ellenére tetemes adósságunk, tetézve a lakosság takarékossági kedvének megcsappanásával, no meg jókora devizaadósságával. A forint tévéostromot, utcai harcokat átvészelő rettenthetetlen ereje pillanatok alatt a múlté lett - senki nem támadott meg senkit, egy nehézkesen lábadozó beteget döntött le egy spekulációnak nevezett vírus. Éleslátásunkat mindez javította ugyan, de magunktól lábra állni aligha lett volna erőnk. A grandiózus mentőövvel viszont fölültünk legalább az ágyban. A beteget azonban sajnos ismét körülállják a két tábor stratégái, akik ismét csak a politikai értelemben vett hálapénzen torzsalkodnak.

Igen: kínos, hogy Magyarország ismét az IMF szamárpadján ül. Nem mentség, hogy vannak és lesznek még társai, s még az is kiderülhet, hogy jókor voltunk jó helyen. Kellemetlen, hogy Gyurcsány Ferenc többedszer készülhet teóriái átfazonírozására, ráadásul a jövő évi költségvetés háromszor "javított kiadásával" csúcsot dönt. Ugyanakkor a válság menedzselése javít helyzetén, jelenleg aligha kerülhet sor előre hozott választásra, sőt, megjósolható, hogy a büdzsé elfogadása nem csupán két szavazaton fog múlni. A miniszterelnöknek jól áll az "árvízi hajós" figura, még akkor is, ha ennek kialakulásában nem éppen tócsányi a szerepe. Most azonban látja, és őszintén mondja is: a romeltakarításnál sem tartunk. Azaz lesz itt következmény szép számmal, s erre jó volna az országnak alaposan fölkészülnie.

A két kisebbik parlamenti párt érzi ezt, de könnyű nekik. A Fidesznek azonban - a KDNP-vel karöltve - teljes erőből kiabálnia kell: nem elég, hogy eddig mekkora kárt okozott a degenerált kormány, kisebbségben változatlan lendülettel folytatja. Tételük első tagján kivételesen ugorjunk át, s ne taglaljuk, hogy a helyzet kialakulásában mekkora része volt a búcsúzó Fidesz-kormánynak, majd később mint ellenzéknek. Maradjunk abban, hogy felelősségük jóval kisebb, mint a kormánypártoknak, bár a népszavazás hullámveréseit még a mostani trauma sem törli ki nyomtalanul. A globális válság hazai jelentkezésekor voltak halvány jelei a gesztusoknak, de az, hogy a szocialistáknak egy államcsőd elől való menekülés nyújtson egérutat, mind érzelmileg, mind politikailag feldolgozhatatlan volt a Fidesz számára.

Orbánék ismét harci díszbe öltöztek, és bár a legelvakultabb mondatokat kedvenc kereszténydemokratáikkal mondatják el, ők sem tétlenkednek - hirtelen mégis életerősebbnek látják a gazdaságot, mint nemrég, sőt azt is felvetik, hogy a kormány "túlerőltette" a forintot, holott korábban még az járta, hogy "erős országnak erős a fizetőeszköze is".

És itt van a teljes magyar lakosság nimzoindiai védelmének szándéka - elvenni senkitől semmit nem szabad, ugyanakkor pénzt kell pumpálni a gazdaságba, hogy elkerüljük a recessziót. A Fidesz jelenleg mindössze egyetlen kormányintézkedéssel ért egyet, azzal, hogy jövőre megkurtítják a hivatali telefonra, bútorra és autóra szánt pénzt.

Pedig elképzelhető, hogy ebben a drámában kivételesen az önkéntes fölajánlásokon és a vezetői bónuszok megvonásán túl mást is vár elitjétől a közönség. Lehet, hogy a reformkényszer olyan erejű, hogy áttörne az eddig áthatolhatatlannak hitt (és tett) falakon. De kétszavas poénokkal, leegyszerűsített, sőt, lebutított panelekkel, politikai nyereségvágyból elkövetett kiszólásokkal ez nem fog menni. Más a gazdasági potenciálja azoknak az országoknak, amelyek most elsősorban a gazdaságélénkítésre, s nem úgymond a megszorításokra koncentrálnak - az tehát nem nyomós érv, hogy mit tesz most Németország vagy Nagy-Britannia. Ugyanakkor a recesszió megkövetelné a költségvetési újraelosztás arányainak drasztikus megváltoztatását, mégpedig az állam rovására. De jó tudni, hogy az állam pénze nem merül ki a szolgálati Audi meg az irodabútorok költségével. A különböző rovatokban ott sorakozik a politikailag érzékeny tételek egész sora, a vasúti szárnyvonalaktól a segélyekig, a közbeszerzések és a pártfinanszírozás homályos kapcsolatáig. Hiába megalapozott a félelem, ha az csak elkeseredettséget, további bizalomvesztést szül. A most előállt reformkényszer tétje nagyobb minden előbbinél - ha a kormány és a parlament ott folytatja, ahol abbahagyta, a következményeket unokáink is szenvedni fogják.

Felelős nyilatkozóknál újabban divatba jöttek az állathasonlatok. A jegybankelnök antilopja, a gazdasági miniszter lúdjai és disznai, valamint a kereszténydemokraták hiénái közé jó volna végre egy értelmes, józan és önérzetes jószágot választani.