A lengyel és a magyar kerekasztal vagy a mi kétharmados törvényeink ötlete lényegében a Moncloa-paktum helyi változataiként jelent meg akkortájt.

Ma egy demokrácián kívüli, azt megelőző politikai technika persze nehezen illeszkedne a parlamenti rendszerek logikájához. De nem is ez az igazán érdekes, hanem az, hogy a spanyol átmenet hogyan haladta meg a hetvenes évek végének paktumát, és hogyan jutott el közben az ország "második rendszerváltásához".

Az egykori megegyezésből következően a közvélekedés szerint a spanyol jobb- és baloldal a legmeghatározóbb kérdésekben centrista megközelítéseket képvisel vagy legalábbis keres. S mert a spanyolok a legsikeresebb európai felzárkózók közé tartoznak, sokan feltételezik, hogy ez a centrizmus is a siker (egyik?) alapeleme. A megosztott nemzeti közvélemények másutt hajlamosak ezt hangsúlyozottan így látni. Pedig miközben a modernizáció sikeresen folyt, a megegyezés elmúlt, s a politikai táborok egymásnak szánt üzenetrendszere, beszédmódja, egymásnak fordított értékvilága rohamosan keményedett, dramatizálódott. A spanyol politikai osztály megosztottsága ma sok tekintetben a mienkre hasonlít. A spanyol demokrácia története a növekvő konfrontáció története. Éppen úgy, mint a mienk.

Az 1978-as "rendszerváltó" spanyol alkotmány lényegében rögzítette, hogy a hatalmat átvenni kész baloldal elismeri, hogy létezik a (poszt)francóista hadsereg a maga jobboldali világképével. De ha nem szorítják teljesen a falhoz, az a mindenkori szabad választások eredményeit el fogja fogadni. A rendszer a megfelelő garanciákat ehhez kiépítette, és működni is látszott. Azóta azonban kibukott, hogy hol, kiknek s miben tűnik e felállás kevésnek vagy soknak? Mennyire maradtak vagy kerültek ki a ma megoldandó kérdések a lehetséges megegyezések zónáiból? S végül hogyan változtak az erőviszo-nyok: ki mit tud vagy akar ma is képviselni akkori értékeiből vagy érdekeiből?

Mostanában sok elemző ott "második rendszerváltásról" beszél. Zapatero és a szocialisták ma egyre több ponton úgy látják, hogy a parlamenti mandátumok arra vannak, hogy éljenek velük. Sok dologban egyébként már korábban ezt tette a jobboldal is. Határozott reformokra van szükség. Gyorsan lépni kell, s nem egyezkedni. Az ország nem várhat, a modernizáció mai megoldásai különlegesen időérzékenyek. A napirenden szereplő legtöbb, hol fontos, hol lényegtelen kérdésben - fegyverszállításokban Venezuelának, a melegházasságok engedélyezésében, párbeszédajánlatban a baszk ETA-nak vagy a "katalon nemzet" elismerésében - az ellenzék a kormánydöntéseket hadüzenetként érzékeli, s a maga médialehetőségein belül hisztérikusan reagál. A terrorizmus kezelésében és a külpolitikában a spanyol ellenzék nyíltan csak különleges esetekben fordult szembe a kormánnyal. A szocialisták, amikor a jobboldal volt hatalmon, azt a baszk ügyekben például lojálisan támogatták. Ma Zapatero bármit lép, megszólal az elítélő jobboldali kórus. Bár még kevés a tojásdobálás.

Sokan attól féltek, az esetleges konfrontáció a spanyol bal- és jobboldal között valamiképpen felébreszti az ottani harmincas éveket, s egy véres szembenállás emlékképeivel nem szabad játszani. A jobboldal nyelve és stílusa, tekintélyelvű és hipernacionalista hangneme sokakat már ma is a Franco-világra emlékeztet. De mert az új tisztikar már egy másmilyen nemzedéket képvisel, technokrata és apolitikus - ahogyan egyébként egy NATO-országban illik is lennie -, és semmi jelét nem adja annak, hogy erre a stílusra különösebben vevő lenne. A harmincas évek publicisztikai remake-jei - ha nem is ártatlanok - ezért sem ébresztenek különösebb rosszérzéseket, félelmeket. És másik térfélen Zapateróék is - minden radikalizmusukkal együtt - messze kerültek a harmincas évek spanyol baloldalának konfrontatív nyelvétől. Az "új kibékítetlenség" ha nem is csak politikai reklámfogás, semmiképpen sem látszik egy komolyabb szembefeszülés előszobájának. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy erről a korábbi spanyol politikai osztály gondolkodott.

Az igazi kérdés azonban, hogy ki nyeri meg magának a politikai centrumot. A jobboldal mai hisztérikus nyelve tetszik a törzsválasztónak, de elriasztja a centristákat. Pedig amikor ők voltak hatalmon, sokáig épp hangsúlyozott konzervativizmusuk vonzotta ugyanezeket a csoportokat, s tartotta őket hatalmon. A másik oldalon Zapatero "engedményei" a kisebbségeknek - katalánoknak, baszkoknak az esetleges további autonómia - a szocialisták egy része számára is soknak tűnnek. Az erős spanyol állam koncepciója nemcsak a jobboldal ideálja.

A Moncloa-paktum-ötlet felmelegítése helyett három spanyol tanulság házi használatra.

Először: világossá kellene mindkét oldalnak legalább a maga számára tenni, melyek azon lépései, elképzelései, kijelentései, amelyeket paradigmatikusnak, saját politikai azonossága alapelemeinek tart, és melyek a kívülről bármilyen komolynak tekinthető, de végül is véletlenszerű ötletek, amelyeket különböző megegyezések részeként fel tudna adni. Így létrejöhetne valamilyen valós játéktér az ország stabilitását nem veszélyeztető akciók számára - akárki indítsa is azokat.

Másodszor: akárhogy is változnak a szerepek, viszonylag többet tudunk már az új kormányzati stílusokról, mint arról, hogy miképpen lehet hatékony az ellenzék a mi politikai rendszereinkben. A mai spanyol ellenzék, ahogy az El País fogalmaz, inkább "emigráns kormányként" működik. Láthatóan a mienk is. Eredményessége minimális, viszont híveinek rossz életérzését sikerül folyamatosan karbantartania. Sajátjainak frusztrációgenerátora. Félek, hasonló helyzetben a mostani kormányoldalnak sem lennének sokkal jobb receptjei.

Harmadszor: újra kellene definiálni a politikai közepet. A jobboldal 2006-2008-ban különösen erősen szélre húzott. Most mintha megpróbálna valamennyit verbálisan visszamenni. A kormány is visszafogta a "reform, vagyis majdnem forradalom" retorikát. De egyik fél sem alkalmaz itt új meggyőzési elemeket. A centrum mindkettejüknek a kádárista centrumot jelenti. Az új magyar középrétegek azonban képzettségükben, tapasztalataikban vagy fogyasztásukban már nem kádáristák. És őket most senki sem szólítja meg.