A harmadik világ országaiban milliószámra szedi áldozatait a legkegyetlenebb halál, nyomorban senyvedők halnak éhen. Gyerekek, nők, férfiak, fiatalok és öregek.

Ugyanebben az időszakban sorra jelentek meg az iszonytató humanitárius katasztrófa eljövetelét jósoló cikkek a világsajtóban. A Le Monde-nak nyilatkozó Tamara Kammer, az ENSZ élelmezési programjának franciaországi szóvivője szerint az élelmiszerárak növekedése olyan kihívás a szervezetnek, amilyennel fennállása során még nem találkozott. Az év elején becslések szerint nap nap után 800-900 millió ember éhezett a világon. És ez a szám idén akár 100 millióval is növekedhet. Megközelítheti, elérheti az egymilliárdos határt. Josette Sheeran, az ENSZ programigazgatója úgy nyilatkozott, hogy az árak emelkedése egy csendes cunami az éhezők számára. Pontosan értjük, mit jelent ennek a szónak a használata, ha közelgő katasztrófáról értekezünk. Azonnali intervencióra van szükség a fejlett országok részéről, hallik mindenfelől.

A társadalmi egyenlőtlenségek a globális térben elérték a maximumot. Emberek életfeltételei között a mostaninál elképesztőbb különbségek szinte elképzelhetetlenek, elviselhetetlenek. Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára világossá tette, hogy a fejlett világnak immár nemcsak az emberi méltóság védelmében kell azonnal cselekednie, hanem a békéért is. Éhséglázadások törhetnek ki a világ legkülönbözőbb pontjain, ha szegények milliói nem jutnak az életet jelentő élelemhez. Michael Meyer, a főtitkár kommunikációs igazgatója szerint immár az első számú krízist jelenti az éhezés a világban, megelőzve a klímaváltozást is.

Amikor a golyóbis legfontosabb közéleti színpadán előtérbe kerül a kérdés, amikor a New York Times, a Le Monde újságírói faggatják a globális erőtér meghatározó politikusait, mindannyian készek cselekedni. Azonnali megoldást, akciótervet, pénzt ígérnek. Majd.

A The Guardian minapi cikkében az Európai Bizottság kereskedelmi biztosának tárgyalásairól számol be. Peter Mandelson nyugat-afrikai országokkal igyekszik megújítani egy 2006-ban lejárt kereskedelmi egyezményt, melynek értelmében az európai vállalatok halászai azonos feltételekkel működhetnének az afrikai országok felségterületén, mint az érintett államok hazai vállalatai. Ugyanis a kontinens "haliparának" résztvevői csak az európai vizeken halászva már nem képesek az európai igények kielégítésére, mert nincs elég hal az itteni tengerekben. Első olvasatra úgy gondolhatnánk, hogy a szerződés akár előnyös is lehet a fekete kontinens országainak, hiszen értékeik piacra bocsátásával pénzhez jutnak. Nem véletlen azonban, hogy a két éve lejárt kontraktust néhány afrikai ország nem volt hajlandó meghosszabbítani. Ezekben az országokban ugyanis a hal maga a túlélés. Például Szenegálban az emberek által a szervezetükbe bevitt proteinmennyiség nem kevesebb, mint 70 százaléka a halakból származik! Számukra a leginkább elérhető élelmiszer a hal.

Amikor az európai halászok megjelentek az afrikai vizeken, drámai mértékben kezdett csökkenni a vizek halállománya. A helyi vállalatok sorra mentek tönkre a versenyben, a szűkülő kínálat miatt a hal ára emelkedett. Az emberek többsége a napi háromszori étkezésről már csak álmodhat, egyszer-kétszer ehetnek egy nap. Többek között Szenegál kormánya is felismerte, hogy a szegénység további eszkalálódását nem állíthatja meg másképpen, csak ha visszaszerzi vizeit. Az ActionAid jelentése szerint Mandelson és a brüsszeli bürokraták a legkülönfélébb módszerekkel igyekeznek nyomást gyakorolni az afrikai kormányokra, hogy azok szignálják a megállapodást. Nem számít, hogy hány ember sorsába, életébe kerül az európai emberek esti halvacsorája. Az már csak mellékszál, hogy Peter Mandelson a Policy Network tiszteletbeli elnöke, azaz a legjelentősebb európai haladó baloldali agytröszt vezetőségének prominense. Vagyis még egy baloldali politikus sem habozik lemondani humanizmusról, szolidaritásról, ha európai érdekei úgy kívánják.

A szegény országok nincstelen lakói minden korábbinál nagyobb veszélyben vannak. Szaúd-Arábia példának okáért már összefüggő földterületeket, termőföldeket vásárol szegény államoktól, hogy azok terményeit azonnal hazaszállítsa. Miközben ezeknek az országoknak a lakosai egyre nehezebben, már-már a lehetetlennel határos módon jutnak - ha egyáltalán jutnak - élelemhez.

Afelől ne legyen kétségünk, hogyha az Európai Bizottság kereskedelmi biztosa legközelebb az élelmiszerárak radikális növekedésének globális hatásairól nyilatkozik, megtörten teszi majd. Az unió nevében segítséget ígér, miközben felszólítja a világ vezető gazdaságait, hogy alapvető humanista értékekhez való feltétlen ragaszkodásuk okán támogassák lehetőségeik szerint a szegénységben senyvedő milliókat. Ugyanezt fogja tenni a csúcsvezetők közül mindahány.

Majd fél év telt el azóta, hogy a világsajtóban kiemelt helyen szerepelt korunk szégyene, a világon éhező milliók helyzete. Akkor mindenki kész volt arra, hogy segítsen, enni adjon az elesetteknek. Azóta a médiateret elfoglalta Afganisztán, a közelgő amerikai elnökválasztás, Oroszország és Grúzia konfliktusa - ezek mind-mind fontosabbak a fejlett világnak, mint néhány millió szerencsétlen éhhalála.

Különösebb figyelem nem vetül az ügyre, nyugodtan tárgyalhat Mandelson. A világ humanistái meg megtörten nézhetik végig, hogy nem elég, hogy enni nem adnak, adunk nyomorgó emberek millióinak, de még enni sem hagyjuk őket.

Így azonban nem pusztán humanitárius katasztrófa fenyeget, hanem annál több: a humánum tragédiája. Onnan pedig út nem vezet tovább.

A szerző egyetemi hallgató