A jelenség oka döntően abban lelhető fel, hogy a republikánus George W. Bush nem keveset tett az antiamerikanizmus felszításáért, majd folyamatos táplálásáért. Csak a fontosabbakat említeném: a hazugságra épített iraki hadjárat, majd az egész iraki probléma kezelése; a NATO-szövetségesekkel való méltányos együttműködés iránti közöny; a globális felmelegedés amerikai belügyként, az energiabiztonság leküzdendő oroszfüggőségként való kezelése; az imperiális magatartás- és szólásminták ("aki nincs velünk, az ellenünk van"); az emberi jogok védelmében alkalmazott kettős mérce. Az "orosz kapcsolat" külön fejezet: azzal, hogy kül- és biztonságpolitikájának tengelyébe hovatovább az orosz érdekek semmibevételét állította, s ahol alkalma volt, "betett" Moszkvának, Bush szembekerült európai szövetségeseinek javával.

Barack Obama a nagybetűs "változás" ígéretével nem kevés vonzerőt gyakorolt az önjáró Amerikához képest alternatívát - valódi szövetségesi együttműködést, a másság tiszteletét - óhajtó európaiakra, de alig hinném, hogy ez lesz a történet vége. Még az elejét se látjuk. Létezik ugyanis egy "magasabb szempont", ahonnan - maradandóság a változásban - minden egyéb meghatározható. Az Egyesült Államok, akár Obamával, akár McCainnel, továbbra is a világ egyetlen szuperhatalma marad. Az egyetlen olyan hatalom, amelynek a szavára a világ minden sarkában adnak; az egyetlen, amely erőket képes mozgósítani bármely válság megoldására. Ennélfogva az amerikai érdek nem egy a sok vagy néhány közül, hanem a magasabb érdek.

Nincs okunk azt hinni, hogy Európa kedvence, Barack Obama kevésbé lesz odaadó az amerikai nemzeti érdek elsőbbsége iránt, mint elődei. Sőt! Az elnökségvárományos egy igazán megrendítő beszédben adta tudtul: az ő története "csak Amerikában" eshetett meg. Értsd: Amerikánál nincs nagyszerűbb ország. Ha Obama Amerika iránti elkötelezettsége iránt akár cseppnyi kétség merült volna fel, nem mozdultak volna meg mellette olyan (anyagi értelemben is) jelentős erők, mint amilyenek a kampányát támogatták. Obamát "fűtötték", ő pedig nem késlekedett "visszafűteni": protekcionista nyilatkozatok egész sorát tette.

Ez valós veszély. Ha az új elnök a mostani kegyetlen, Amerika gazdasági egészségét megroppantó viszonyok (recesszió, munkanélküliség, adósságok) közepette arra fog koncentrálni, hogy a veszteségeket bármi áron minimalizálja, akkor akár - például a honi munkahelyek védelmében - olyképpen is dönthet, mint a néhai Nixon elnök, aki 1971-ben pótvámmal sújtotta az importot. Amivel nem is lóg majd ki a sorból. Fél Európa, Sarkozyvel az élen, azzal van elfoglalva, hogy a piac helyébe az állami dirigizmust ültesse, merthogy immár nemcsak bankokat, hanem iparágakat, vállalatokat kell védelmezni közpénzből. Lesújtó távlat, hogy ebben a vállalkozásban "egyesüljünk", mert akkor a közös utak helyett végképp a külön utak lesznek uralkodóvá.