Az 1974-es világgazdasági válságban és nyersanyagár-robbanásban feleslegessé vált tőke azonban nem íródott le. Akkor ugyanis megváltozott a kapitalizmus működési módja: a transznacionális vállalatok kapitalizmusában a profitszint fenntartásának kényszere nyomán - és a kommunikációs-szállítási forradalom által lehetővé téve - a tőke termelő és pénzügyi tevékenysége globálissá vált. A nemzeti keretek között "felesleges" tőkéket tulajdonosaik tovább mozgatták a globális térben. Sorolom a módozatokat: a fejlődő és volt szocialista országokat eladósították, ami örökjáradékot hoz a hitelezőknek; a termelés kitelepítésével az egyébként technikailag elavult, már kidobásra ítélt termelőkapacitásokat a fejlődő országok olcsóbb munkaerejével egyesítették, így e kapacitásokat megmentették; a kötött valutaárfolyamok (Bretton Woods-i) rendszerének felmondásával lehetővé vált a széles körű globális valutaspekulációs piac kialakulása; új spekulációs ("derivatív") pénzügyi eszközformákat kreáltak (például fogadást kötnek a nyersanyagárak, valuták, tőzsdei árfolyamok jövőbeli alakulására), ezekkel játszanak szinte úgy, mint a kaszinóban a szerencsejátékosok; a fejlett országok lakossága hitelek felvételével, a vállalatok és az államok kötvények kibocsátásával korábban soha nem látott mértékben eladósodtak; a nagy pénzkínálat miatt a tőzsdeindexek szárnyaltak, elszakadtak a cégek valódi értékétől; a vállalati gazdálkodás sikerességének mércéjévé - mesterségesen - a tőzsdei árfolyamot tették, ami hozzájárult a részvények keresletének úgyszintén mesterséges növeléséhez; míg korábban a központi bankok "teremtették" a reálgazdaság igényeihez igazodó pénzmennyiséget, a nagy tőkebőségben (a csak számítógépek memóriájában számon tartott pénzhelyettesítők mindennapi virtuális értéknövekedése nyomán) ezt már kereskedelmi bankok is meg tudták tenni értékpapírok kibocsátásával és így tovább.

Az MTA Világgazdasági Kutatóintézetében a kilencvenes években folytatott vizsgálódásainkból kiderült, hogy a nemzetközi pénzforgalomban mozgó tőke nagyságrendje két évszázadra visszamenően ingadozásokkal, de megegyezett a nemzetközi kereskedelem (reálgazdaság) nagyságrendjével. A globalizáció és az előzőkben felsorolt tényezők következtében azonban a pénzügyi eszközök felhalmozása az elmúlt harminc évben szinte korlátlanná vált, elszakadt a termelés és a nemzetközi kereskedelem szükségleteitől. A pénzügyi luftballon egyre hatalmasabbra duzzadt. Hogy mekkorára? Nagyságrendileg megmondható.

A nemzetközi pénzmozgások legeslegnagyobb tétele az említett spekuláció a valuták árfolyamával és a derivatív (származékos) eszközökkel. Ezek 2007 második felében együttesen és összesen napi 3500 milliárd dollárt tettek ki. Földünk globális GDP-je ugyanebben az évben 54 000 milliárd dollár volt. Másként: a világ GDP-jének körülbelül a huszonnégyszerese fordult meg egy év alatt a spekulációs pénzpiacon. A nemzetközi kereskedelem esetében hetvenháromszoros (!) ez a mutató. S akkor még nem beszéltünk a nemzetközi bankhitelezésről, a nemzetközi bankbetétekről, a közvetlen működőtőke-befektetésekről, a részvények és a kötvények nemzetközi forgalmáról, a magánátutalásokról. Ezekkel együtt a nemzetközi kereskedelem arányában mért hetvenháromszoros pénzmozgás talán megközelíti a százszorost. A második világháborút követően az állam (keynesi politikája) teremtett pótlólagos keresletet, most ez a pénzügyi lufi (lásd: Szalai E.: Az új kapitalizmus és ami utána jöhet).

A világ tőzsdéi is szárnyaltak az elmúlt 15-20 évben. A tőzsdeindexek hétszeresükre-tízszeresükre nőttek, miközben a globális reálgazdaság (GDP-ben mérve) legföljebb megduplázódott. Az elmúlt években a tőzsdéken a nyilvántartott érték már némileg meghaladta a globális GDP nagyságát, a New York-i tőzsdéken pedig az USA bruttó hazai termelési értékének 1,8-szeresét tartották nyilván. Ehhez összehasonlításul: az 1929-es nagy válság előtt a New York-i tőzsde két év alatt háromszorozódott, és értéke az összeomlás előtt az akkori GDP "csak" 80 százalékát tette ki...

A gazdaságtörténeti emlékezet rendkívül rövid. Ki emlékszik például arra, hogy az ázsiai pénzügyi válságok nyomán a New York-i tőzsde 1998 júliusa és szeptembere között közel 25 százaléknyit zuhant (s ekkor Földünk globális éves GDP-jének egyharmadát kitevő összeg volt a veszteség a világ tőzsdéin)? Vagy arra, hogy a 2001. szeptemberi terrortámadást követő átmeneti megingás és stabilizálódás után újra 25-30 százalék zuhanás volt a tőzsdéken 2002 áprilisa és júliusa között?

S mi lett e legutóbbi pénzügyi, tőzsdei és egyben növekedési gazdasági válságok vége? Egy régebbi írásomból idézek: "A válságjelenségek állami beavatkozással, keresletösztönzéssel, pénzügyi mentőcsomagokkal való áthidalása... elodázta a fejlett országokban a válságot... Viszonylag nagy világgazdasági egyensúlytalanságok mellett tette lehetővé a konjunktúraciklus meghosszabbítását... Ugyanakkor súlyos csapást jelentett, mert nem engedte szabadjára azokat a piaci erőket, amelyek a már felesleges, elavult technikai szintje miatt nem eléggé hatékony, kevés profitot eredményező kapacitásokat, reálfedezet nélküli értékpapírokat elértékelhette, eltüntethette volna... A pénzügyi rendszer újabb likviditásteremtéssel (pénzkibocsátással és különféle pénzhelyettesítőkkel) való felpumpálása, a tőzsdeindexek stabilizálása csak még magasabb szinten ismétli meg a korábbi feszültségeket... Most sincs egészen kizárva, hogy belátható időn belül New York felhőkarcolóinak emeleteiről újra csődbejutott vállalatok tulajdonosai fognak kiugrani, mint 1929-ben. Előbb vagy utóbb el kell jönnie az igazság pillanatának, a hosszú távú gazdasági-arányossági törvények érvényesülésének. Minél később, minél felfújtabb, megalapozatlanabb tőzsdeindexek mellett és minél hirtelenebb formában, annál pusztítóbb lehet a hatása." (Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései)

Tehát a hivatalosan hangoztatott (és a kevésbé fejlett országokra erőltetett) neoliberális ideológia ellenére erős állami keresletösztönzéssel, pénzteremtéssel hidalták át a válságokat. Amit szabad Jupiternek... Továbbá ezekkel a módszerekkel tovább lendítették a kátyúból a gazdasági szekeret, de súlyos áron: a felesleges pénzügyi tőkék (luftballon) és termelő tőkék (például felesleges kapacitások) megmentésével, a súlyos kereskedelmi és fizetési aránytalanságok konzerválása vagy például az USA további súlyos "túlfogyasztása" és eladósodása árán. E folyamat lényege a gondok görgetése volt, az azonban nem folytatódhatott a végtelenségig. A jelenlegi nagy válság várható volt.

Tévedések elkerülésére: nem a saját vállamat akarom veregetni. A világgazdaság korábban soha sem volt feszültségeire, a gazdasági recessziók lehetőségére és a pénzügyi luftballon kipukkadásának veszélyére olyan jeles tudósok is figyelmeztettek - már a kilencvenes évek közepétől -, mint Lester C. Thurow, az amerikai MIT világhíres professzora vagy a luftballon felfújásáért felelős, de széles horizontú szereplők, mint Soros György vagy Alan Greenspan, a Fed korábbi elnöke.

A jelenlegi pénzügyi és fenyegető növekedési válságot éppúgy, sőt hatványozottan állami beavatkozásos, keresletteremtő, pénzbepumpáló, a veszteségeket államilag átvállaló eszközökkel igyekeznek áthidalni a legfejlettebb országokban, mint a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején. Akkor volt a főpróba. Az előadás most zajlik. Az biztos, hogy nem lesz happy end! A veszteségek máris túl nagyok! A kérdések kérdése az, hogy ki lesz az igazán vesztes?

Napjainkban sok korábbi dogma meginog. Most hirtelen megtört a piac rendteremtő képességének hite, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az állam szerepe nem degradálható úgy, mint azt a neoliberális-globalizációs, azaz a transznacionális monopolkapitalista korszakban hirdették (Rozsnyai Ervin: Az imperializmus korszakváltásai) - esetenként csak hirdették. S valóban lejáratódott a gyenge állam a mai világ irányítói szerint? Biztos, hogy minden területen? Félek, hogy most csak a bankok, a befektetési társaságok, pontosabban a befektetők, a tőketulajdonosok és a tőkés rendszer megmentése irányában erősödik az állam szerepe. Arról, hogy a neoliberális öngondoskodás eszméje az országokon belüli és az országok közötti végletes jövedelemkülönbségek kialakulása miatt megbukott volna, nem hallok semmit, holott széles tömegek élete éppen most, a válság nyomán válik majd elviselhetetlenné. Arról sem hallani, hogy a szegény országokra kötelező neoliberális piacnyitást, az állandó jövedelemlecsapolást újra kellene gondolni. A fejlett országokban a fogyasztást ösztönzik a növekedési válság elsimítására, a perifériákon pedig - mint szép hazánkban a Valutaalap áthidaló hitelei nyomán - folytatódik a restrikció. Éljen a transznacionális tőkét megmentő erős állam, le a transznacionális tőke profitérdekei ellen való erős állammal! - sajnos ez lesz a jelszó. És ez súlyos szociális következményeket sejtet.

Sokba kerül a bankok, a befektető társaságok, az államcsődbe került országok később talán pedig a még termelő üzemek megmentése. Az államadósság világszerte napról napra és gyorsan növekszik. Bizonyos, hogy a stabilizálás költségeit hosszabb távon a legszélesebb tömegek, a dolgozók és inaktívak, a szegény országok fogják megfizetni: a magasabb inflációval, a magasabb kamatokkal, a nyomott bérekkel, a munkanélküliség növekedésével. Ahogy Tamás Gáspár Miklós vizionálta a minap az ATV-ben: itt újra tízezrek, világszerte milliók fognak sorban állni az ínségkonyhánál! Ami a legveszélyesebb szerintem: ez itt és most a (szélső)jobboldali demagógia ideje... Lásd a gazdasági válság által még alig érintett Ausztria választási eredményeit!

A szerző az MTA Világgazdasági Kutatóintézet munkatársa