A világsajtó lapjain arról olvashatni, hogy a bankállamosítás éllovasaként sürgölődő Nicolas Sarkozy elnök A tőkét lapozgatja, a német pénzügyminiszter pedig azt fejtegeti, hogy Marx bizonyos gondolatai "valójában nem is rosszak". Idehaza is egyre-másra jelennek meg a gyászjelentések: a Magyar Narancs címlapján a pénz partecédulájával igyekszik meghökkenteni olvasóit, a Népszabadság cikkírója pedig diadalmasan állapítja meg: "Ebbe a válságba a közgazdasági gondolkodás neoliberális főiránya halt bele." (Csáki György: Régi-új kapitalizmus Amerikában, Népszabadság, okt. 18.) Valami ilyesféle járhat az idézett levél szerzőjének fejében is, amikor arról faggatja barátját, a nyugalomba vonult professzort, akiről tudja, hogy már sok éve írja gazdasági kérdéseknek szentelt könyvét: "Érintik-e ezek az események bármi módon az ön elméletét? Vagy okot adnak valamelyik fejezet átdolgozására?" Manapság e szöveg forrása lehetne egy blog vagy fórum, rosszabb esetben egy feltört elektronikus postafiók - de ideje leleplezni (miként Arkagyij Appollonovics Szemplejarov mondotta Woland szeánszán: "a közönség követeli a leleplezést"): a levél 1772. június 27-én kelt, szerzője a skót felvilágosodás legnagyobb alakja, nem mellesleg pedig a mennyiségi pénzelmélet történetének kiemelkedő teoretikusa, David Hume, címzettje pedig Adam Smith volt. A Nemzetek gazdagságának szerzője bizonyosan válaszolt barátjának, de az a levél nem maradt ránk. Mégis tudjuk, hogyan vélekedett az eseményekről, hiszen a klasszikus közgazdaságtan alapművében részletesen elemezte az Ayr Bank csődjéhez vezető folyamatokat és a következményeket. Talán nem érdektelen felidézni, miként reagált a korabeli pénzügyi válságra az a Smith, akire az elmúlt évtizedekben elsősorban a szabad verseny prófétájaként szoktak hivatkozni a konzervatív gondolkodás bajnokai M. Friedmantól A. Greenspanig.

Dióhéjban összefoglalva: Smith ugyan személy szerint nem volt érdekelt ebben az úgymond "közéleti szerencsétlenségben", de "néhány nagyon közeli barátom súlyosan érintett benne", s ezért ahelyett, hogy könyve befejezésén dolgozott volna, "figyelmem jórészt arra összpontosul, mi lenne a legjobb mód kihúzni őket a bajból". A szóban forgó barát Smith tanítványa és pártfogója, Buccleuch hercege volt, akit Smith nevelőként kísért 1764 és 1766 között a fiatal arisztokraták nevelését korabeli szokás szerint befejező nagy franciaországi útján. Henry Scott, Buccleuch harmadik hercege az egyik alapító részvényese volt az 1769-ben alapított Douglas, Heron & Co. részvénytársasági banknak, amely Ayr Bank néven vált közismertté. Skóciában akkoriban a három, királyi alapítólevéllel létrehozott koncessziós bank (köztük a Bank of Scotland és a Royal Bank of Scotland) mellett 31 további bank működött, s azok hálózataik és ügynökeik révén behálózták az egész országot.

Az elmaradott Skócia az Angliával létrejött unió (1707), majd az utolsó Stuart-párti felkelés bukása (1746) után gyors fejlődésnek indult: utak, kikötők, hajózható csatornák épültek, műhelyek létesültek és komoly erőfeszítéseket tettek a termőföldek javítására. Mindez sürgetően igényelte a megfelelő tőkekínálat és pénzügyi rendszer biztosítását, amihez két egymással összefüggő sajátos jellemző társult. Az egyik a "szabad bankolás" elve volt, amely megtagadta a koncessziós bankoktól a banktevékenység, benne a bankjegykibocsátás monopóliumát, a másik pedig az 1760-as évek "bankjegymániája", amikor is nemcsak az üzleti forgalomban, hanem a hétköznapi fogyasztási tranzakciókban is meghatározó lett a papírpénz, kiszorítva a nemesfémből vert kis címletű érméket. A koncessziós bankok saját pozícióikat védelmezve erőteljesen küzdöttek a bankjegykibocsátás monopóliumának megszerzéséért, és azt hangoztatták, hogy ha szinte bárki létrehozhat ilyen fizetőeszközt, akkor veszélybe kerül a pénz integritása. Miként Smith írta: "Ahol megengedett és általános gyakorlat az ilyen kis címletű bankjegyek kibocsátása, ott sok egyszerű ember is lehetőséget és bátorítást kap arra, hogy bankárrá legyen... A gyakori csődök azonban, amelyeknek az ilyen szánalmas bankárok szükségképpen ki vannak téve, igen kényelmetlen helyzetbe hozhatnak, sőt olykor komoly bajba is sodorhatnak sok szegény embert, aki fizetségül elfogadta a váltóikat."

A kisebb bankok viszont a közvélemény jelentős részével együtt azzal érveltek, hogy csak a szabad banktevékenység: a hitelnyújtás és a bankjegy-kibocsátás teremt virágzó kereskedelmet és ipart. Amint Sir James Steuart, Smith kortársa és elméleti ellenlábasa írta: "Skócia fejlődése kizárólag ezeknek a bankoknak köszönhető, s amíg Európa más országaiban, ahol alig van kereskedelem és ipar, nem alapítanak hasonlókat, nagyon nehéz lesz működésbe hozni a fejlődés eme hatalmas hajtóerőit".

A helyzetet egy 1765-ben elfogadott törvény próbálta orvosolni, amely a "bankok, banktársaságok és bankárok" számára megtiltotta az 1 Ł-nál kisebb értékű bankjegyek kibocsátását és az úgynevezett opcionális záradék alkalmazását. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a bankok választhattak, bemutatóra vagy hat hónapos halasztással és az erre járó kamattal fizetik ki a hozzájuk benyújtott bankjegyet, ilymódon védekezve a megrohanás és az ebből következő fizetésképtelenség ellen. Ugyanakkor a törvény továbbra sem adott monopóliumot a bankjegykibocsátásra és - az angliai szabályozástól eltérően - nem korlátozta a részvénytársasági alapon működő bankok létrehozását, mert - ahogyan azt egy korabeli dokumentum megfogalmazta: "a banktevékenység szabadsága nem osztogatható kiváltság, hanem mindenki közös joga". A törvény nyomán a vállalkozások az addiginál nehezebben juthattak pénzhez, a koncessziós bankok pedig restriktív politikával reagáltak a megnövekedett készpénzigényre, sokszor visszautasítva a hozzájuk benyújtott idegen bankjegyek leszámítolását. Smith elbeszélése szerint, miután a skót bankok a megelőző 25 évben "mindazt a segítséget megadták Skócia üzletembereinek és más vállalkozóinak, amit a bankok és a bankárok saját érdekükkel összeegyeztethető módon egyáltalán megadhatnak", a vállalkozók még többet akartak. "Nyilván úgy gondolták, hogy a bankok olyan összegben nyújthatnak nekik hitelt, amekkorában ők csak kívánják, és ez a bankoknak nem kerül többe néhány rizsma papír áránál."

Ilyen körülmények között jött létre az Ayr Bank, amelynek részvényesei között arisztokrata földbirtokosok (a már említett Buccleuch hercege mellett például Queensberry hercege) és kereskedők egyaránt megtalálhatók voltak. Az új bank "repülőrajttal" indult, rövid idő múltán már a pénzforgalom háromnegyedét bonyolította le. Ebben közrejátszott, hogy a hitelkeretük szűkössége miatt panaszkodó vállalkozók gyakran fiktív váltók kiállításával, vagyis váltónyargalással igyekeztek pénzt szerezni, ami egy idő után a hitelező koncessziós bankokat óvatosabb magatartásra késztette, ezzel felháborítva a vállalkozókat. Ők "saját szorult helyzetüket, amelynek közvetlen kiváltó oka kétségkívül a bankok szükségképpen óvatossá vált magatartása volt, az országot fenyegető veszélynek állították be, s azt hangoztatták, hogy ez az országot fenyegető veszély teljes mértékben a bankok tudatlanságának, kishitűségének és rossz vezetésének köszönhető, amelyek nem nyújtanak kellőképpen nagyvonalú támogatást azok lelkesítő vállalkozásainak, akik erejüket megfeszítve igyekeznek szépíteni, fejleszteni és gazdagítani a hazát ... A bankok azonban megtagadták, hogy további hiteleket nyújtsanak azoknak, akiknek már így is túl sokat nyújtottak, s ezzel az egyedüli olyan módszert választották, amellyel még megmenthették a saját hitelüket vagy az ország közhitelét."

Az Ayr Bank ezzel szemben "...minden addiginál nagyvonalúbban kezelte mind a folyószámlahitelek, mind a váltóleszámítolások kérdését. Ami az utóbbit illeti, úgy tűnik, nemigen tett különbséget a valódi és a körbeforgó váltók között: egyformán leszámítolta őket." Célja az volt, hogy még a leglassabban megtérülő fejlesztések és beruházások teljes összegére is hitelt nyújtson. A nagyvonalúság a tulajdonosokkal szemben is érvényesült: a bank igazgatói lehetővé tették, hogy az alaptőke első részletét befizető tulajdonosok folyószámlájukról hitelt vegyenek föl, vagyis ebből fedezzék a következő részleteket. Ennek hatása azonban eltörpült ahhoz képest, hogy a bank azzal a "biztos romlásba vezető módszerrel" igyekezett fedezni bankjegykibocsátásait, hogy "maga a bank állított ki váltót Londonra, s amikor a váltó esedékessé vált, akkor azt a kamattal és a jutalékkal együtt újabb, ugyanarra a helyre kiállított váltóval fizették ki". Mivel a bank tulajdonosainak birtokai több millió fontos értéket képviseltek s ezek jelentették a kötelezettségek fedezetét, a bank két éven át zavartalanul terjeszkedett. Amikor azonban legfontosabb londoni partnere 1772. június 8-án fizetésképtelen lett, mivel a Bank of England megtagadta egy amszterdami pénzváltóra kiállított váltója leszámítolását (a válság már akkor is "begyűrűzött"), ez "olyan szikrának bizonyult, amelytől szétrobbant az addig éveken át működő forgalom". Amikor a hír elérte Edinburghot, a skót fővárosban kirobbant a pánik, az emberek megrohanták a bankokat és ez a roham elsősorban az Ayr Bankot vette célba. A bank igazgatói megkísérelték, hogy segítséget kapjanak a Bank of Englandtól, amely ezt hajlandó is lett volna biztosítani, de olyan kemény feltételeket szabott, hogy a megállapodás nem jött létre s az Ayr Bank június 25-én felfüggesztette kifizetéseit. Egy korabeli skót lap cikke ezért elsősorban az angol bankot hibáztatta, és sötét színekkel ecsetelte a várható következményeket: a kereskedelem összeomlása, munkanélküliség és lázongások. Hume levele, amely két nappal az Ayr Bank összeomlása után kelt, nem volt ennyire borúlátó: "Egészében, úgy hiszem, az a fék, amelyet a mértéktelen és alaptalan hitelrendszerünk kapott, hoszszútávon hasznosnak fog bizonyulni, mert az emberek megbízhatóbb és kevésbé elrugaszkodott projektekre fognak szorítkozni, ugyanakkor pedig kereskedőink és vállalkozóink körében elősegíti a takarékosságot. Ön mit mond? Ezen elmélkedhet."

Smith két tanulságot vont le a történtekből. Az egyik: az emberi cselekvés itt is a szándékoktól eltérő következményekhez vezetett, csak ebben az esetben a láthatatlan kéz működése negatív következményekkel járt: "E bank működése, úgy tűnik, tervezői és irányítói szándékaival teljesen ellentétes eredményeket szült. Az ő szándékuk a jelek szerint az volt, hogy támogatást nyújtanak az akkoriban az ország különböző részein folyamatban lévő haladó szellemű vállalkozásoknak (mert annak tartották őket), egyszersmind pedig, magukhoz ragadva minden bankügyletet, kiszorítják az öszszes többi skót bankot, főképpen az edinburghiakat, amelyeknek a váltóleszámítolás terén tanúsított maradiságát sérelmesnek találták... Ezzel azonban csak azt érte el, hogy még mélyebbre merültek az adósságokban, úgyhogy amikor bekövetkezett az összeomlás, akkor ez még súlyosabb teherként nehezedett mind rájuk, mind pedig a hitelezőikre... Végeredményben tehát e bank működése súlyosbította az ország ténylegesen meglévő baját, amelyet pedig enyhíteni akart, és ténylegesen kisegítette nagyon is szorult helyzetükből azokat a versenytársait, akiket pedig ki akart szorítani a piacról."

A másik tanulság arról szólt, hogy szükség van a banktevékenység szigorú szabályozására, még ha ez ellentétes is a természetes szabadság rendszerével: "Magánszemélyeket korlátozni abban - mondhatná itt valaki -, hogy egy bankár akár kis, akár nagy összegre szóló saját váltóját elfogadják, amikor pedig ők maguk hajlandók erre vagy egy bankárt megakadályozni abban, hogy ilyen váltókat bocsásson ki, amikor pedig minden ügyfele hajlandó elfogadni azokat, annak a természetes szabadságnak az egyértelmű megsértése, amelyet a törvény - rendeltetésénél fogva - nemhogy csorbítani, hanem biztosítani hivatott. Kétségtelen, hogy az ilyesfajta szabályozás bizonyos vonatkozásban a természetes szabadságjogok megsértésének tekinthető. Ha azonban egyesek visszaélnek a természetes szabadsággal, s ez az egész társadalom biztonságát fenyegeti, akkor minden kormányzat, legyen az a legszabadabb vagy a legönkényesebb, törvénnyel akadályozza meg - és meg is kell akadályoznia - ebben. Az a kötelezettség, hogy a tüzek tovaterjedését meggátlandó tűzfalakat kell építeni, a természetes szabadság ugyanolyan jellegű megsértése, mint a banküzlet itt javasolt szabályozása." Ez azonban Smith szemében nem kérdőjelezte meg a verseny szabadságának fontosságát: ha a bankjegyek kibocsátása és beváltása megfelelően van szabályozva, "akkor a köz érdekét nem veszélyezteti, ha a bankárok működésének minden más vonatkozásban teljes szabadságot engednek". A szabad verseny ez esetben nem csökkenti, hanem növeli a köz biztonságát, mert "szűkebb körre szorítja vissza minden egyes társaság működését... ezáltal az összforgalom több szereplő között oszlik meg", és "bármely adott társaság csődje - ami a dolgok természeténél fogva olykor szükségképpen megesik - kevésbé súlyos következményekkel jár a közre nézve. Ez a szabad verseny ugyanakkor arra is rákényszerít minden bankárt, hogy nagyvonalúbban kezelje az ügyfeleit, nehogy a vetélytársai elhódítsák tőle. Általában véve is az a helyzet, hogy amennyiben bármely üzletág vagy a munkamegosztás bármely formája előnyös a köznek, úgy minél szabadabb és kiterjedtebb a verseny, annál inkább az lesz."

1772-ben a skót bankválságot kétéves depresszió követte, s csak 1774-ben indult meg a fellendülés. Ma még senki nem tudja, hova vezet a jelenlegi pénzügyi válság, de a kérdés most is az: sikerül-e megtalálni az egyensúlyt szabadság és szabályozás között?

A szerző közgazdász