Angol, magyar, két jó barát
A fenti bekezdésben nincsenek idézőjelek, a szöveg tömörítettsége okán. De ugye nyilvánvaló, hogy Orbán, Navracsics, Varga Mihály vagy Szijjártó beszél Gyurcsányról?
Hát nem. David Cameron, a brit konzervatív ellenzék vezére beszélt így pontosan két héttel ezelőtt Gordon Brown miniszterelnökről. "Tűzszünet" után, értésre adva: annak itt vége van.
Ennek előtte Cameron nem feszegette a kormányfő viselt dolgait, hanem, látva a bajt, amely a brit bankvilágra köszöntött, támogatásáról biztosította a kormány 5oo milliós "bankmentő" programját, egyszersmind Brown látványos nemzetközi erőfeszítéseit az egész kontinenst fenyegető hitelválság megoldására.
Az ellenzéki vezér megengedhette magának, hogy nagyvonalú legyen: a közvélemény-kutatások húszpontos előnyt mutattak ki nála Brownnal szemben. A közvélemény meg örült a két nagy párt összefogásának, és jutalmazott. Csakhogy nem a felelősségének tudatát érző és gáláns ellenzéknek juttatta megelégedéspontjait, hanem Gordon Brownnak. Cameron október közepén arra ébredt, hogy júliusban még 22 pontos előnye 8-ra olvadt. Földcsuszamlás-szerű választási győzelem helyett 4-6 mandátumos többség: ez ígérték neki a népszerűségi számok. Alapjában azt, hogy a brit közönség nemigen akar kormányváltást, kedvezőbben ítéli meg a stabilitást, mint mondjuk az új választásokkal járó kockázatokat.
Amilyen az élet, mutatis mutandis valamelyest hasonlót jelzett vissza a Századvég-Forsense minapi közvélemény-kutatása Magyarországon. Az ikerjelenség oka: a válság, kivált, ha mély és súlyosan fenyegető, olykor paradox módon a válságkezelő felé fordítja a közvélemény rokonszenvét, és valóban elfeledteti vele, hogy annak csak az egyik fele tiszta import, a másik honi sütetű. Nagy-Britanniában például arra borul fátyol, hogy Gordon Brown a világ leprudensebb pénzügyminiszteréből gátlástalanul költekező kormányfő lett, ami az országot csakugyan válságba sodorta.
Ha követjük az angol logikát, akkor két következtetés adódik. Az egyik Gyurcsányra nézve kedvező, a másik nem. Kedvező az, hogy az ő rokonszenvmutatója még a "válságkezelő" IMF-csomag bejelentése előtt javult kissé, tehát elvileg elvárható, hogy a fizetésképtelenség veszélyének ügyes elhárítása további javulásban manifesztálódik. Kedvezőtlen az, hogy ha az angol példából tanul, a Fidesz minden eddiginél gátlástalanabb és populistább módon ront rá a kormányra, nehogy Gyurcsány esetleg "jól jöjjön ki" ebből az akcióból. Már látni, hogy az ellenzék - és a sajtója - nem ismer kíméletet. A válság előidézője nem Amerika, hanem kizárólag a magyar miniszterelnök lesz, bármi abszurdan hangozzék is ez.
De van itt még valami. 1976-ban az akkori (unióelőd EGK-tag) angol munkáspárti kormány ugyancsak hitelért volt kénytelen folyamodni az IMF-hez. A segítséggel azonban oly gyorsan talpra állították a fontot és kilábaltak a bajból, hogy Jim Callaghan miniszterelnök akár választást is nyerhetett volna. De megszorító politikáját (adóemelés, a közkiadások lefaragása) saját pártja és saját szakszervezetei kegyetlenül aláásták azon a bizonyos 1978/79-es télidőn; a sztrájkok élhetetlenné tették az országot. Nyert tehát Mrs. Thatcher. Ez is nagy tanulság.