Mint mondja, úgy érzi, eljött a változás ideje, egy erős főváros alá kell végre rendelni az emberek apró-cseprő ügyeivel foglalkozni hivatott kerületeket.

Milyen igaza van. Nem is volna hát méltányos fölemlegetni, hogy az utóbbi tizennyolc évben hányan ismerték föl már ugyanezt, hányan és hány helyütt ismételgették unásig, hogy a főváros abszurd igazgatási rendszere lehetetlenné teszi Budapest koherens irányítását és jövőjének megtervezését. Igaz, mindnyájuknak azzal kellett szembesülniük: ha másnak nem is, a hatalmon osztozó politikai pártoknak eminens érdekük a jelen helyzet fenntartása. Szóba se került hát az önkormányzati törvény esetleges megváltoztatása.

Hogy mi történt ez alatt a csaknem két évtized alatt? A kerületek fejetlenül, hatékony felújítási alapok képzése nélkül privatizálták a lakásállományt. Semmivel, így az utca túloldalán folyó munkákkal sem összehangolt városépítési terveket ácsoltak, neki is fogtak végrehajtani őket. Szociális problémáik megoldására szép csendben elkezdték kiszorítani a szegényeket: mindegy, hová, csak el. Az örökölt értékek védelme helyett rekonstrukciónak nevezték el a bontást, s kihasználva, hogy a többszintűség valódi jogosítványok nélküli teadélutánná fokozta le a tervtanácsokat, építettek nyakra-főre, amit csak kedvük tartotta. S a végeredmény? Látjuk magunk körül. Ürességtől kongó bevásárlóutcák, amelyeket tönkretett a szomszéd kerület nyolc bevásárlóközpontja. Pusztuló világörökség, amelynek gondnokai addig mutogatnak egymásra, míg az utolsó védett épület is összedől. No meg az engedély nélkül állított turul, amelyet előbb repít le helyéről az idő, mintsem a hivatalok megegyeznének, melyikük is illetékes az ügyében.

Jó lenne hinni, hogy a főpolgármester tényleg úgy véli, most jött el az idő mindezen hibák kijavítására. Hogy azt gondolja, nem csontosodott még meg annyira a rendszer, hogy képtelenség legyen változtatni rajta. Hogy szerinte most, amikor két évtizedes rutin a téboly, és szinte megszokott, hogy három egymás melletti utcából az egyik az egyik kerületé, a másik a másiké, a keresztutca meg a fővárosé, ebben majd rendet lehet csinálni. És legfőképp jó lenne bízni benne, hogy legalább ő úgy látja: politikustársait most valami csoda, netán a világgazdasági válság ráveszi, hogy kétharmados törvénnyel hozzák helyre, amit annyira elrontottak. Ennek folyamatában pedig lemondanak a huszonnégy helyhatóság megannyi pozíciójáról, a klientúraépítés kiérlelt metódusáról, a semmitől sem befolyásolt gazdasági döntésekben rejlő sajátos lehetőségekről, és persze arról a hátországról is, amelyet a félhomályos pártfinanszírozás számára ez a hatalmi építmény magában rejt.

Jó lenne, de azért mégiscsak valószínűbb, hogy mindössze annyi történt: Demszky Gábor eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha esetleg hatodszor is elindulna a főpolgármesterségért. Ha úgy alakul, akár függetlenként is. Amúgy meg úgyis minden marad a régiben.