A szerző pszichológus

Nem emlékszem pontosan, hogy miképpen, talán egy szociálpszichológiai kérdés mentén terelte a beszélgetést az újonnan érkezett fiatalember társadalmi problémák felé. Azok a csoport nagyobbik részéből szokatlanul nagy érdeklődést váltottak ki.

Váratlanul ért, amikor zavaros mondatok és történelmi példák laza szövetéből - ügyetlenül, mégis félreérthetetlen egyértelműséggel - kibukott a rettenetes mondat: "Az ország problémáinak egyetlen valóban hatékony megoldása a nem dolgozók, elsősorban a cigányok, a hajléktalanok és a munkanélküliek gettóba zárása és fizikai megsemmisítése."

Nagy felzúdulást vártam. De nem tört meg a csend. Hirtelen karnyújtásnyira került hozzám a már távolinak hitt, csak olvasmányaimból ismert "végső megoldás". Csoportom humanizmusában bízva akartam elsöpörni a nyíltan náci eszmét. De a segítő pillantásokat hiába keresve belémhasított a felismerés: egyedül vagyok. Végtelennek tűnt a pillanat, amíg megértettem helyzetemet, és szólni tudtam. Hangom távoli, magam számára is idegen és erőtlen volt. Már nem pszichológusként álltam szemben gimnazistáimmal, hanem egy számukra érezhetően ismeretlen, másik világ magányos képviselőjeként.

Furcsa harc kezdődött. Tizenhat gimnazista az egyik oldalon, mintegy szócsöveként a ma többségi társadalmának, amelyben rezzenéstelen arccal lehet és szabad beszélni cigányok kiirtásáról. Én pedig egyedül a feltartóztathatatlannak látszó, nap mint nap felszínre bukkanó rasszizmussal, fasizmussal szemben. A tizenhat fiatal holnap orvos, tanár, jogász, újságíró, történész, pszichológus lesz, felnőtt tagja egy olyan majdani társadalomnak, amely talán nem elégszik meg az ordas eszmék kimondásával, és cselekvésre vágyik.

A hajléktalanok és munkanélküliek kiirtása mellett felsorakoztatott érveik - úgy tetszett - gazdasági jellegűek voltak, s ha elfogadnám, hogy "haszontalan" embert ölni szabad, a racionalitás keretein belül maradtak. Megvallották, ha törvény nem tiltaná, a társadalom mételyének tekintett rétegek kiirtását ők maguk, személyesen is vállalnák. A legszélsőségesebb eszméket hangoztató fiatalember még önmaga elpusztítását is helyesnek, rendjén valónak tekintené, ha valamikor "megszűnne aktív tagja lenni a társadalomnak".

Egyre kétségbeesettebben próbáltam elmondani valamit arról, hogy a hajléktalanná, munkanélkülivé válás, a társadalom peremére szorulás nem szabad választás kérdése, nem önkéntes döntés - ám az érveimre senki sem volt kíváncsi. Hiába mondtam, hogy az általuk megálmodott "fizikai gettók" társadalmi gettók formájában már ma is, most is léteznek, s hogy e mai gettókból szinte lehetetlen a menekülés. Nem figyeltek rám.

Utólag mulatságosnak tetszhet, hogy az elhíresült pedagóguselbocsátások siettek a segítségemre. Csoportom egy része ugyanis pedagógus szülők sarja volt. Néhányukat érintette is a leépítés. Szüleik aktuális lemészárlásának gondolata így némiképpen fékezte az érintettek szörnyűséges fantáziájának gátlástalan szárnyalását.

Ezt követően a csoport érezhetően kettévált. A végső megoldás fanatikus és elkötelezett hívei (ők voltak kevesebben) kitartottak nézeteik mellett akkor is, amikor azt magukra, családtagjaikra vagy szeretteikre vonatkoztatva kellett elképzelniük. Szürke követők (ők voltak többen) azonban meghátráltak, amikor az általuk megálmodott rendszer páriái közé képzelték magukat. Végül a csoport a hajléktalanok, a munkanélküliek, a betegek és a nyugdíjasok kiirtását (feltéve, hogy nem cigányok) ott, a kollégiumkertben elvetette.

A cigányság megsemmisítésével kapcsolatos, továbbra is fenntartott elképzelések és érvek, persze, minden racionális elemet nélkülöztek. Gimnazistáim néhány személyes élményt ismételgettek monológszerűen, néhány olyan iskolai verekedést említettek, amelyekben részt vettek, vagy amelyiknek szemtanúi voltak.

Azon az áprilisi napon elevenen villant fel bennem egy több éve szunnyadó emlék. Fekete (néger) kisfiú volt a rendelésemen, utána egy óvodást vártam. A folyosón találkoztak. Amikor az ötéves óvodás az irodámba lépett, eltorzult arccal kiabálni kezdett, hogy nem ül arra a székre, amelyiken a "cigány" ült. Megnyugtattam, hogy más széket kap, majd papírt tettem elébe, és arra kértem őt, rajzolja le önmagát, miután egy varázsló cigány kisfiúvá változtatta. A gyerek keze remegni kezdett, s mielőtt kiszaladt volna anyjához, sírósan, rettegve azt suttogta: "Nem akarok cigány kisfiú lenni!"

Elmeséltem az emléket csoportomnak, de meg sem érintette őket. A kamaszok már nem félik a varázslók hatalmát. Meséltem nekik a fasizmusról szóló híres, torokszorítóan szép regényekről, de hatástalannak bizonyult. De hiába szólt belőlem a Hetedik kereszt, a Nagy utazás, szavaim - mint a lágerek füstje - nem hagytak bennük nyomot.

Meséltem nekik azokról a cigány szülőkről, akikkel munkám során kapcsolatba kerültem, s akik az oly sokszor emlegetett segély mellett napi 10-12 órás, nagyon alacsony bérű feketemunkát vállalnak, hogy gyermekeiket felnevelhessék. Hiába. Hiába meséltem iskolaigazgató által "lekurvázott" kiskamaszokról, a szerelmet önmagukban épp csak felismerő cigány kislányokról. Szóltam arról, hogy kisiskolások a világ természetesnek tartott rendjéhez tartozónak tekintenek olyan tanári megnyilatkozást, mely szerint az osztályban ülő cigány kisfiúból felnőttként csak tolvaj lehet, ezért hát ne barátkozzanak vele. Hiába. Hiába. Hiába. Kamaszaim semmit sem fogadtak el, amely abba az irányba mutatott, hogy a cigányság hazai helyzetéért, az előítéletes gondolkodás terjedéséért a többségi társadalom a felelős, és egyáltalán, viszszautasították minden szavamat, amely azt sugallta, hogy a cigány - ember.

Végül, talán irányomban megnyilvánuló szánalmuk jeléül, némi engedményt tettek, bár szörnyű nézeteik így még szörnyűbbeknek tetszettek. Már nem ragaszkodtak minden egyes cigány módszeres kiirtásához. Megengedték ugyan, hogy tíz-húsz százalékuk életben maradjon, de a többit agyon kell lőni - mondták. Hiszen a zsidókból is maradt valamennyi - érveltek tovább -, de "hál' istennek" olyan kevesen, hogy nem jelentenek gondot, a zsidókérdés, úgymond, a haláltáboroknak hála, megoldódott.

Nem volt tovább.