Nem biztos, hogy tényleg le kell jönnie a térre, és kiosztania egy-két nagy pofont, sokszor már az is elég, ha kiáll az ablakba.

A bökkenő csak az, hogy mi nem vagyunk olyan elveszett gyerekek, hogy mindenki dollárpapája legyen az egyetlen menedékünk. Bekerültünk egy nagy és erős családba, az Európai Unióba - neki pedig a tékozló fiút is meg kell védenie. Már csak azért is, hogy ne kezdjenek ki a család többi tagjával. Tízmilliárd eurót csak össze tudnának kalapozni nekünk a tagtársak. Ennyit még az ING is kapott - csak Hollandiától.

Kaptunk is már támaszt az Európai Központi Banktól, és a hírek szerint összedobnak még számunkra ezt-azt, ráadásul az ilyen segítség messze nem példa nélküli az unió történetében. De akkor mire és miért is kell nekünk valójában az IMF? A válasz egyrészt kézenfekvő: erre tartják. Másrészt is az, csak sajátosan magyar: vezetőinknek reflexszerűen jut eszébe az IMF, ha baj van. Harmadrészt pedig nem árt emlékeztetni arra: a valutaalap nem uniós pénzügyi szervezet, de azért nem is egyenlő az Egyesült Államokkal. Az EU nagyjai is okkal várhatják el: ha már hozzájárulnak az IMF fenntartásához, ő is nyissa meg a bukszáját, ha kell.

Utólag különösen nehéz kiporciózni, hogy az IMF-ezésben mennyi volt a félsz, és mennyi a kényszer. A valutaalap mindenesetre az EU-nál sokkal alkalmasabb a magyarok megijesztésére. Az IMF az a mumus, amely olyan lépéseket is képes kierőszakolni, amelyeket magától képtelen meglépni vagy elfogadtatni egy magyar kormány. Ha ugyanis az IMF kiáll az ablakba, attól nemcsak a szomszéd gyerek tudja: jobb, ha nem veszi el az üveggolyónkat. Mi is rögtön nagyobb hajlandóságot mutatunk arra, hogy néhány üveggolyót visszategyünk a nagy zsákba. Így lettünk szocializálva.

Az IMF-segítségnek az a diszkrét bája, hogy mire megkapjuk, már nem is kell annyira. A megijedő vagy a kárunkra spekuláló befektetőnek elég lehet, ha látja a nekünk kinyitott bukszát, benne a pénzzel arra az esetre, ha minden kötél szakad. Nekünk pedig, ha azt láttatják velünk: minden kötél szakadhat.

Az IMF a mi drogunk, segít elviselni azt a fájdalmat, amitől különben jajonganánk. A költségvetési elvonási tüneteket. Ehhez az unió már kevés - legalábbis a kormányunk szerint.

A valutaalapra szorulni jó társaságban (ahová mi nagyképűen képzeljük magunkat) zsenánt. De ha igazi magyar dzsentriként mások pénzéből villogunk évekig, és az istennek se fogjuk meg, amink van, nem lehetünk finnyásak. Gyenge vigasz, hogy nem leszünk egyedül: hamarosan kerül mellénk még egy-két olyan ország, amelyről kiderül, hogy az elegáns klubban is leette magát.

Megszaggattuk a ruhánkat, felemeltük a kamatot, levittük a hiányt, csaknem lemondunk a 13. hónapunkról. Mi kell még? Az, hogy komolyan vehessék, amit mondunk. Ehhez most legalább magunknak igazat kell mondani, és nem azt, amit hallani szeretnénk.