Időközben kiderült, hogy a nemzetközi hitelpiacon tapasztalható általános bizalmatlanság "magyar metszete" nem ettől a bejelentéstől lett rosszabb. Az romlott volna enélkül is - tanú rá az egész régió konokul lefelé mutató trendje. Attól, hogy szóba hozták (hoztuk) Magyarországot az IMF-fel, se a magyar tőzsde indexe, se a vezető magyar részvények árfolyama, se a forintpozíciók nem romlottak jobban, mint amennyire egyébként is romlottak volna. Együtt a többiekével - egyfolytában figyeltem a varsói és a prágai tőzsde állapotát.

Most, úgy fest, kikötünk az IMF-nél, amely (megint csak úgy fest) a szokásosnál sokkal mélyebben nyúl a zsebébe, de talán nem azért, mert vezetőinek a judíciuma "magyarbarát", hanem azért, mert Magyarország tagja az Európai Uniónak, s nincs olyan kormány, nemzetközi pénzügyi szervezet, hála istennek, amelyik velünk kapcsolatban ne támogatná az IMF erőfeszítéseit. Innen nézve Magyarország nem Izland és nem Ukrajna: uniós tagország, külön elbánást igényel.

És ezúttal nem gondolom, hogy az IMF-nek speciális nadrágszíjszorítást kéne cserében előírnia; ez ugyanis az általunk példásan teljesített uniós konvergenciaprogram után aligha lehet napirenden. Azt ugyan megtehetjük, hogy törvényben rögzítjük az állami kiadások plafon alá szorítását, s ezzel további jó pontokat szerzünk (az SZDSZ szerint az IMF éppen ezt akarja). De az igazat megvallva ennek a szinte minden párt által támogatott törvénynek sok értelmét nem látom, mivelhogy a minimális szintre prognosztizált gazdasági növekedés az állami bevételeket (a túloldalt) amúgy is súlyosan érinti, tehát egy bizonyos deficit-előirányzat teljesítéséhez a kiadásokat így is, úgy is keményen le kell vinni. (Hogy hol? - ez a nagy kérdés.)

Az IMF és az Európai Központi Bank együttes hitelkerete meghaladhatja a 15 milliárd dollárt, azaz a háromezermilliárd forintot. Ezekben a hitelekben az a jó, hogy a feltételeik számottevően kedvezőbbek, mint a pénzpiaciak, ahol hovatovább (ha van egyáltalán rájuk kereslet) a magyar államkötvényeket csak óriási prémiumok mellett lehet értékesíteni, ezenfelül ugyanezeknek a kötvényeknek a csőd (esetleges fizetésképtelenség) elleni biztosítása ugyancsak erőteljesen megdrágult. Egyszóval ez olyan segítség, amelyik a magyar adósságszintet nem fölfelé, hanem relatíve lefelé nyomja. De ettől eltekintve a hatása természetesen korlátozott. A Magyarország iránti bizalom, amely benne megnyilvánul, egyelőre nem tűnik alkalmasnak arra, hogy az amúgy is döglött pénzpiacok érdeklődését országunk felé fordítsa. Nota bene: a döglött pénzpiacokról, az általános befektetői bizalmatlanságról szól az egész válság, amelynek nemcsak mi, hanem országok, tőzsdék, bankok és vállalatok a megszenvedői - szinte az öt kontinensen.

De azért a jelenség a laikus olvasó számára is érthető magyarázatot igényel. Gyatrán gyarapodunk, sokkal kevésbé, mint a lengyelek, csehek, szlovákok, románok, bolgárok - ez most különösebben senkit sem érdekel. (Miért is? A recesszió lassan az egész kontinenst elborítja.) Az infláció se. A munkanélküliség se. Voltaképp az állami adósságtömeg se. A fizetőképesség: ez az, ami érdekes. (Demján Sándortól történelmi mondat volt a nemzeti csúcson: ezt kell megőriznünk, a többi momentán nem számít.) Ergo: a pillantások a fizetési mérlegekre szegeződnek. Ennél a pontnál egy hajóba kerülünk a nálunk jobb makrogazdasági mutatók birtokában lévő, sértődős lengyelekkel. Mindkét országban a GDP öt százaléka körüli arányt tesz ki a folyó mérleg deficitje. Ez annyit jelent, hogy ennyivel több tőke áramlik ki, mint befelé. A deficitet, hacsak nem takarékoskodunk mi magunk eleget (hát nem..., ehelyett eladósodunk), mások megtakarításainak az importjából kell fedeznünk.

És itt vannak napjaink komoly bajai. Azok, akik mások megtakarításai fölött rendelkeznek (a befektetők), nem adják oda nekünk a pénzt, mert úgy gondolják, hogy aki ilyen deficitet halmoz fel (nemcsak itt, az államháztartásban is), az lehetőségein fölül él, nemzetközi szervezetek kegyére szorul, következésképp kockázatos befektetési célpont. Tegnap még nem így gondolták, ma így gondolják.

Ezért nem vásárolnak a befektetők se részvényt, se kötvényt kockázatosnak ítélt helyeken. Ezért vonulnak ki ilyen helyekről. A kockázat megtestesítőjének - adott esetben például Magyarországnak -, hogy fizetési kötelezettségeinek eleget tudjon tenni, ott kell keresnie a hitelt, ahol az elfogadható áron elérhető. Vagy egyáltalán: elérhető. Tudniillik a hagyományos pénzpiaci források a válságban elapadtak. Így jön be a képbe az IMF és az euróövezet központi bankja.

Csakhogy ettől még nem lesz vonzóbb a magyar részvény, és nem lesz fizetőképes a magyar vállalkozó. A hitelszűke és a rettentően drága hitel közepette a "magyar mentőakciónak" elvileg ahhoz is elegendő forrást kell nyújtania, hogy beinduljon a megszokott bankközi és vállalati hitelezés gépezete. Ez világprobléma. Asztronomikus számokat látunk: melyik kormány hány százmilliárd (nem forinttal, hanem euróval vagy dollárral, fonttal) száll be ebbe az üzletbe, saját országában, persze. Magyarország, s mellette számos kis ország, nem rendelkezvén elegendő "financiális tűzerővel", csak úgy tud lépést tartani óriási riválisaival, ha ugyanehhez a vállalkozáshoz viszonylag olcsó pénzhez jut nemzetközi szervezetektől. Amelyek, mondjuk így, kötelességüknek érzik a bajtól legtöbbet szenvedők kisegítését.

De a tőzsdei mészárlásnak - a vagyonok drasztikus leértékelésének - eddig száz- vagy inkább ezermilliárdos tőkeinjekciók se tudtak véget vetni. Olyan cégek kerültek bajba, mint a Gazprom vagy a Sony. Feltartóztathatatlannak tetszik a zuhanás Prágában, Varsóban, Budapesten, újabban Bukarestben. A recesszió árnyékában a beruházók visszavonultak csigaházaikba, és itt valóban azt kell mondanunk: egyelőre "térdre, imához!". Azt kéne kitalálni, mi az, ami az ő pénzeiket megmozdítja - nem annyira az adós államok kötvényei, mint inkább a gazdaság szereplőinek részvényei felé. Félek, ettől a pillanattól még hónapokra, ha nem évekre vagyunk.

Az azonban a kormányok közvetlen felelőssége, hogy a gazdaság szereplői legalább a létezésükhöz szükséges - folyamatos, általában forgóeszköz-természetű - hiteleket megkapják, mert ha nem, akkor fel lehet adni a világgazdaságnak az utolsó kenetet.