Csúcsok
Közös a két csúcsban, hogy egyikük sem állandó intézmény. Az Európai Tanács ugyan tekintélyes hatalmat koncentrál, de mindmáig informális tanácskozásként működik. Intézményesítését az elvetett uniós alkotmány tartalmazta volna, jelenleg a bizonytalan jövőjű lisszaboni szerződés tervezetének 9b cikke rejti. Eszerint jogszabályt a jövőben sem alkothatna, szokásos záródokumentuma is a nehezen definiálható műfajok közé tartozik: a csúcsokról kiadott "elnökségi következtetések" tulajdonképpen a forgó uniós elnökség feljegyzései a magas szintű tanácskozásról. Ráadásul az összejövetel neve is bizonytalan. Hivatalosan Európai Tanácsnak hívják, ami könnyen összekeverhető más szervezetekkel. Elterjedt az "állam- és kormányfők értekezlete", márpedig a brit vagy a holland királynőt, de még a német vagy a magyar köztársasági elnököt sem látjuk soha az ülésen. Nincs is ott szerepük, az összejövetelt a francia és a finn prezidenciális rendszer miatt udvariaskodják körül a hibás elnevezéssel.
Sebaj, az uniós csúcsnak minden formai hiányossága mellett adott a tekintélye, mert résztvevői komolyan veszik, és a találkozókon fontos kérdésekben egyeztetik az álláspontjukat. A tagállamok itt szoktak pontot tenni a költségvetési konfliktusok végére, és megvitatni fontos külpolitikai kérdéseket, a legnagyobb partnerekhez - USA-hoz, Kínához, Oroszországhoz - való viszony aktuális gondjait. Az EU-csatlakozás hosszú évtizede alatt mi is a félévzáró uniós csúcsoktól vártuk az újabb megerősítést, útmutatást. Lehet bírálni az unió működésének számos részletét, de amíg az első számú kormányzó politikusok fontosnak tartják, hogy háromhavonta összeüljenek, és barátságosan egyeztessék közös dolgaikat, addig a szervezet erős és cselekvőképes, legalábbis ami a belső együttműködést illeti. A laza, informális szervezeti keret nem hátrány, hanem kifejezetten növeli a hatékonyságot. Azután a sokféle szakminiszteri tanácskozás, az Európai Parlament és az Európai Bizottság elvégzi a hatáskörének megfelelő teendőket. A csúcsértekezlet stratégiát alkot, irányt mutat és kisimítja a belső konfliktusokat.
Hasonló szerepet szántak a hirtelen összehívott hazai "nemzeti csúcsnak". A demokrácia formális fórumai mellett hasznos lehet egy magas szintű, szokatlan összetételű, ugyanakkor rugalmas műfajú tanácskozás, kivált különleges helyzetekben. Szükség van a munkaadók és munkavállalók, a tudományos és társadalmi szervezetek képviselőinek közvetlen beleszólására is. Az sem haszontalan, ha a törvényhozó és a végrehajtó hatalom reprezentánsai a megszokottól eltérő módon és helyen tanácskoznak egymással. A kötetlen forma miatt tág tere nyílik az eredmények rögzítésének: felhívás, memorandum, emlékeztető vagy akár új nemzeti program is kiadható lenne. A jogi keretek könnyűségét a politikai tartalom ellensúlyozhatja. Ehhez azonban egyezségre kell jutni.
Magyarországon nemcsak a jelenlegi kormányfő, hanem már elődje is kísérletezett az "árkok betemetésével", mindhiába. Márpedig ideje lenne kirobbantani a hamis körökből a lezüllött parlamenti demokrácia félrecsúszott konfliktusait. Egy informális csúcsértekezlet tökéletesen megfelelt volna, persze ha konszenzus övezi a célt és az eszközt. Ennek hiányában élére állhat a kezdeményezésnek egy megfellebbezhetetlen tekintély, mondjuk az államfő. Ő azonban kivonta magát az eseményből és ezzel politikai játszmává alacsonyította a tárgyalásnak indult folyamatot. Nem lehet csodálni, hogy ezek után az ellenzék fővezére még egy szintet csúszott vissza a konfliktusok ranglétráján és hangvételével választási harccá devalválta az összenemzeti találkozót. Tudvalévő, hogy a harc a legkárosabb konfliktusfajta: a győzelem mindig viszonylagos, mert a verekedésben mindkét fél kap sebeket, a kérdés a kölcsönös veszteségek aránya.
Nézzük magát a megoldandó problémát!
A hirtelen súlyosra fordult nemzetközi pénzügyi válságot illetően a kormányok most nem a helyzetmeghatározással törődnek, hanem igyekeznek menteni a menthetőt. A hamarjában összeült európai csúcson sem jutottunk még el a közös diagnózisig. Nehéz is, mert újfajta kór támadta meg a virágzónak tűnő világgazdaságot. Az eseményeknek már igen kevés közük van a reálszférához, az emberi szükségleteket kielégítő javakhoz és szolgáltatásokhoz. Fiktív pénzeszközök forognak elektronikus piacokon, pénz szül újabb pénzeszközöket és banki "termékeket", legelőször is hitelt, alapokat. A megszaporodott értéktömeg már olyan sebességgel kering a pénzpiacokon, hogy a földgolyó egyévi összes GDP-jének megfelelő összeg évente százszor cserél gazdát. Egy a százhoz a megfogható, látható új érték és a forgó pénzeszközök aránya.
Az EU szintjén a külső körülmények kezeléséhez szoros összefogás kellene, egységes helyzetértékelés, együttes cselekvés. Kulcshelyzetben lenne az Európai Bizottság, de nem vállalja a rá háruló kezdeményezést, sodródik a tagállamok farvizében. Kritikus kérdésekben (Irak, Koszovó, Grúzia stb.) az uniós országok között általában kevésnek bizonyul a belső kohézió, szétesik az uniós csapat, ki-ki megy a saját, külön érdeke után. Ez történt a legfrissebb nemzetközi pénzügyi válsággal is. A belső gazdasági és politikai stabilitás érdekében a német, francia és a többi kormány a maga módján próbál cselekedni.
Idehaza már két évtizede lelkesen építjük a kapitalizmust. Most friss kételyek ébrednek: mégis csak Marxnak volt igaza és nyakunkon a válság, amely a végső öszszeomláshoz vezet? Megnyugodhatunk, nem a kapitalizmus, mint rendszer, esett válságba, hiszen az az emberi természetnek egy kényes és érzékeny tulajdonságára épít: a profitszerzésre. Ez pedig nem merő kapzsiságból történik, amint azt egyes álszent prédikátorok hangoztatják, hanem az expanzió - ha úgy tetszik, a szaporodás, terjeszkedés - örök törvényével rokon. Persze a parttalan liberalizmus és a gondoskodó, kellően szabályozó piacgazdaság között sok fokozat létezik.
Az történt, hogy a gazdaság területén is átléptünk a valódi dolgok világából a virtuális jelenségek birodalmába. Némely pénzműveletnek annyi köze van a tényleges fizetésekhez, mint elektronikus játéknak a mezei futballhoz. A klasszikus tőkés két évszázaddal ezelőtt áruból árut készített, a pénzt (tőkét) hívva segítségül. Ma a relatíve leszűkült termelő szférában is pénzből pénzt csinálnak, mint a bankokban; szinte mindegy, milyen áru - rágógumi vagy gépágyú - segítségével. A lényeg a hozam, a növekedés, a minél több újabb pénz. Azután azt is befektetjük, magas kamatra. Csakhogy egy adott rendszeren belül a növekedés nem folytatható a végtelenségig.
Ha a sokszorosára növelt fiktív pénzpiac mechanizmusai megroppannak, régi módszerek már nem segítenek. A múlt század elején az árufölösleget beleöntötték a tengerbe, mert nem volt rá fizetőképes vevő, így őrizték meg a befektetések értékét. A túltermelt pénzalapok is megsemmisülhetnek, de magukkal rántják a megtakarításainkat, vagyonunkat. A védekezés új feladatokat ró a közösségeket vezető, értük felelősséget vállaló politikusokra és az állampolgárokra. Magyarországon most érezzük először igazán, hogy érdemes lett volna jobban igyekezni az euróövezetbe: elfogadni a megszorításokkal járó rendszerbeli átalakításokat, a vizitdíjat, a mai kisebb lemondás árán a holnapi biztonságot. Úgy, ahogyan azt a szolovákok megtették. Az Európai Unió az áruk, a szolgáltatások és a munkaerő forgalmát szoros ellenőrzés alatt tartja. A tőke azonban csak névleg szerepel a négy "uniós szabadság" listáján. A befektetni való pénz elszáll a politikai döntéshozók feje fölött és a saját törvényei szerint száguld körbe a világban. Hatékony ellenőrzésének eszközei kicsúsznak a széttagolt, területhez láncolt államok kezéből.
A megoldással egyelőre mindkét csúcs adós maradt. Az EU-ban a közös formák és keretek megvolnának, az egységes akarat hiányzik. Itthon viszont még a közös tárgyalóasztalt sem találták meg a felek.
A szerző volt uniós biztos, ma a Corvinus Egyetem tanára
