Aztán mindenki gyorsan kapcsolt. Hiszen az az iskola sok szegény, bevándorló gyereket is nevel, így garantált, hogy ott vannak a legkitűnőbb tanárok, ott alkalmazzák a legkreatívabb fejlesztő pedagógiát. Az elmélet ráadásul fényesen bevált, a kislány első iskolai éve tankönyvi leckét adott abból, hogyan lehet elfogadóvá, a másságot nem egyszerűen tisztelő, de praktikusan észre sem vevő emberekké nevelni az ötéveseket.

Hogy Magyarországon minden másként van, azon nincs mit magyarázni. Az iskolarendszer hagyományosan nemcsak a diákokat, hanem a tanárokat is szegregálja. A tavaszi, józsefvárosi "tanárveréses" eset jól mutatta, hogy a rendszerben nincs elég erő, a rendszer irányítóiban pedig egyáltalán nincs akarat, hogy a szavak szintjén túl is tegyenek a hátrányaikat görgető gyerekek társadalmi integrációjáért. Gondoljanak csak bele: ha a csapteleppel hőzöngő, tanulási és beilleszkedési zavarait egyedül megoldani képtelen kamasznak a kereskedőből átképzett, nyugdíjas fizikatanár jut, akkor aligha lehet elhinni az iskolafenntartó önkormányzatnak, hogy tényleg az esélytelenek megsegítése a célja.

A kormányzat által oly nagy elánnal szorgalmazott integráció ráadásul a végrehajtás terheit viselő pedagógusok többségének is utált muszfeladat. A körzetesítés, az elitiskolák és a szegregált intézmények adminisztratív eszközökkel való egybeolvasztása olyasmi, ami durván megsérti a korábbi status quót, miszerint a "problémás" gyerekekkel a szent őrültek és a máshonnan kiszorultak foglalkoznak, a többieknek pedig a kis pénz ellenében nem kell többet produkálniuk kis focinál. A gyerekek összekeverését megakadályozni nem tudják ugyan, de - így látják legalábbis - szeretniük sem kötelező. S hogy mennyire nem szeretik, arról igazán beszédesen tanúskodtak azok a beírások, amelyek a szegedi pedagógusok internetes fórumáról kerültek nyilvánosságra.

Az egymás közt alpárian cigányozó pedagógusok persze alighanem pontosan tudják: tehetős szülők motivált gyerekét nem kunszt tanítani. A pálya valódi értelme, hogy esélyt kapnak-e azok is, akiknél odahaza nem könyvek borítják a falakat, s ahol a család szemében az iskola nem sok egyebet maga mögé szorító érték. De a tanárok azzal is tisztában vannak: ők ezt nemcsak nem akarják, hanem szinte képtelenek is megcsinálni. Egyszerűen nincs hozzá elég muníciójuk. A magyar tanárképzést időtlen idők óta egy átugorhatatlan árok választja el az iskoláktól. Az intézmények nem elhivatottakat képeznek, hanem olyanokat, akiket máshová nem vettek fel; az oktatók a szakismereteket sulykolják, a tényleges pedagógiai gyakorlatok pedig nem az életre, hanem a kizárólag mesekönyvekben létező, ideáltipikus gyerekekre készítenek fel.

Olyanból pedig egyet sem találni az iskolapadban. Tudják ezt Angliában is, ezért képezik kiemelt figyelemmel a tanáraikat, és ezért kezdik a társadalmi integrációt a legelső osztályban. Évtizedes munka vezetett el az első eredményekhez. Ha még ma belefognánk, már akkor is irtózatos késésben volnánk.