A politikusok, politikai szervezetek között ádáz küzdelem zajlik a nyilvánosság új csatornáinak meghódításáért. A cél: minél rövidebb idő alatt minél több emberhez eljuttatni a politikai üzeneteket. Ha kell, azoknak a kellékeknek a használatával, amelyeket a tömegek becserkészésében már komoly tapasztalattal rendelkező kereskedelmi sajtó kínál a számukra (az emberek mindennapi problémáiból kiinduló témaválasztás, meghökkentő kijelentések, botrányok stb.). Ezek az ambíciók pedig óhatatlanul is az üzenetek tartalmának leegyszerűsödéséhez vezetnek. Az új kommunikációs szituáció egyre kevésbé tűri meg az árnyalt megfogalmazásokat, és egyre szűkülő teret kínál a politikus személyiségének megjelenítésére.

A politika olyan üggyé válik, amelynek közvetlen és gyorsan érvényesülő hatásai vannak a mindennapi emberek mindennapi életére. A politikus pedig egyre erőteljesebben épít az aktív kommunikációs partnernek tekintett állampolgárra, akihez megpróbál a lehető legközelebb férkőzni kommunikációs játékai során.

Ebben a kommunikációs helyzetben a politikus a cselekedeteit vezérlő elveket, értékeket mindenki által feldolgozható kommunikációs panelekként építi be mondandójába. E panelek rendeltetése, hogy minden szituációban egyforma hatékonysággal igazolják a hatalom megszerzéséért vagy megtartásáért tett lépéseket. Ez a kommunikációs kényszer kizárja a valódi erkölcsi dilemmákkal és értékekkel kapcsolatos bonyolult eszmefuttatások lehetőségét, s pusztán kommunikációs kellékekké teszi a döntési helyzeteket és a velük kapcsolatos erkölcsi megfontolásokat.

Napjaink politikai gyakorlatában az értékek, a dilemmák a meggyőző kommunikáció eszközeivé válnak, nem pedig valódi döntési szempontokká. Ezért van az, hogy noha a politikai programok, stratégiák ismertetésére irányuló valamennyi, kommunikáció értékcentrikus, a politikusok nem, vagy csak ritkán térnek ki az értékek jegyében fogant döntési dilemmákra, még kevésbé a programokban ígért értékmegvalósítás diszharmóniájára és annak erkölcsi vetületeire.

A sokcsatornás tömegkommunikáció közegében kibontakozó sajátos verseny során a politikai ellenfelek célja egymás "túllicitálása" a hivatkozott értékek terén is: minél gyorsabban, minél hatékonyabban, minél meggyőzőbben eljuttatni a célszemélyekhez a meggyőzésükre szánt információkat.

A politikai színjátékokat mind erőteljesebben befolyásoló bulvársajtó egyre inkább kiszorítja a piacról a minőséget. Az egyes orgánumokon belül egyre nagyobb helyet kapnak a bulvárcikkek és műsorok, sőt a cikkeket és a műsorokat belülről is mindinkább áthatja a bulvár, ami sajátos, "kevert" műfajok megszületéséhez vezet.

Ennek a jelenségnek a különböző médiumokban egyre erőteljesebben érzékelhető formai és tartalmi következményei vannak. Gondoljunk például az elektronikus médiumok esetében a hírműsorok megrövidülésére, a komolyabb közéleti, politikai és a könnyedebb, szórakoztató témák mind látványosabb keveredésére, a korábban elsősorban a bulvársajtó figyelmére számot tartó ügyek előtérbe kerülésére!

A bulvárosodó médiumok nyilvánvaló piaci érdekeket szem előtt tartva jelentős lépéseket tesznek a közönség bekapcsolására, nyilvános fórumokat kínálnak a vélemények, álláspontok kifejtésére. Az amerikai szakirodalom az interaktivitásra épülő tömegkommunikáció jelenségét az új média (new media) kifejezéssel jelöli.

Ez a kommunikációs kultúra nem alkalmas átfogó problémák elmélyült elemzésére.

Miután a politikai kommunikáció alapvetően a tömegkommunikáció szférájában zajlik, az elbulvárosodás folyamata átalakítja a politikai beszédmódot is. A politikusok akarva-akaratlanul átveszik a bulvárosodó tömegkommunikáció nyelvi, formai eszközeit, alkalmazkodnak a bulvárosodási tendenciákhoz. A politikai kommunikáció maga is elbulvárosodik. Megváltoznak a politikai kommunikáció formai és tartalmi sajátosságai, a meggyőző politikai kommunikáció kritériumai, eszközei, a politikus kommunikációs szerepével kapcsolatos társadalmi, közösségi elvárások.

Mindez új kihívások elé állítja a politikumot, amely nem távolodhat el azoktól az értékektől, amelyek hitelessé és ezáltal meggyőzővé tehetik ma is a politikai kommunikációt. Bibó István 1946-ban írt Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában olvashatjuk a következő sorokat: "A politikum területe ugyan nem annyira közvetlenül anyagi jellegű, hogy ott minden hazugság oly közvetlenül és hamar megbosszulná magát, mint pl. a műszaki alkotás vagy termelés területén, azonban nagyon is központi jelentőségű ahhoz, hogy hazugságai idővel végzetessé ne váljanak. Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságokra politikai konstrukciókat, politikai programokat felépíteni."

Más kérdés, hogy mit kezdenek az állampolgárok például a politikai hazugság fogalmával egy olyan világban, ahol az erkölcsi elvek és értékek maguk is egyre jobban megszervezett politikai színjátékok kommunikációs kellékeivé válnak.

Szécsi Gábor,

kommunikációkutató, 1998-2006 között Kecskemét polgármestere