Ha ez így van, szinte mindannyian tagadjuk a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét. A forradalom ugyanis nem olyan volt, mint a rá való emlékezés, amely tehát ebben az értelemben tagadja a forradalmat. Hamvas Béla úgy fogalmaz, hogy az ünnepen az ember lehántja magáról Énjét, igazi lényében megnyilatkozik, és a közösségben minden emberrel egyesül.

Ennek a fordítottja történik. Bár még mindig sok mindenki összekapaszkodik ilyenkor másokkal, ha egyre kevesebben is, de ritka, hogy a szabadság szellemével emelkedve tennék ezt.

Donáth László lelkész, képviselő, akinek édesapja a Nagy Imre-perben tizenkét év börtönbüntetést kapott, nemrég azt mondta, csak akkor lehet majd tisztán és méltó módon ünnepelni, ha az ötvenhatos generáció kihal, és ha lesz legalább százéves rálátásunk az eseményekre. Korábban - egészen más szegletéből a magyar életnek - több volt '56-os felkelő is ezt mondta. Az állításban lévő gesztus heroikus, de vitatható. Száz év múltán sem változik semmi, ha bennünk nem változik semmi. 1848. március 15. például elég régen volt, de máig alkalmat ad az ellenségeskedésre. Nem mintha ennek oka magában a szabadságharcban volna, és főként nem a szabadságharcosokban. Itt van, és mindig most van az ok.

1956 szinte mindenről szólt, így arról is, hogy az emberek nem hagyják elvenni az ünnepeiket, akkor például épp március 15-ét. Mostanra elbukták ezt a harcot. Elvették tőlük október 23-át, elvetették az ünnepet. Részben persze elvetették maguktól. Pedig október 23. ünnep - volt. 1956-ban. Ünneplőruhában indultak tüntetni az emberek. Ma csak kevesen teszik ezt. Az ünneplők általában egymást keresik. És, ha másként nem tudnak találkozni, csak ellenséget állítva magukkal szembe, akkor vesztesek.

De van esélyük. Ami túl van a történelmi vagy-vagy választáson, és azon a szigorú tételen, hogy nem lehet egyszerre a Kádár kort és a forradalmat is elfogadni. Van ugyanis egy másik ünnep, amely akaratlanul is ezt tette. Szintén október 23-a. Mindkét történelmi kort, a néhány naposat és a több évtizedest is lehetőségei optimumán mutatta fel. 1989-ben ezen a napon a Kádár-rendszer viszonylagos szabadságképességét emelte fel a forradalmi emlékezet egy rendszer békés megváltoztatásának gyakorlati esélyévé. Akkor a szavak erejére leomlottak egy világrendszer falai. Talán épp azért, mert nem volt ott a vér lehetősége. Ezzel szemben tehetetlenek voltak. Senki nem gondolta volna, hogy lehet. Az ünnep pedig általában éppen a lehetőség öröméről szólna.

1956 bukásában is sikeres volt, mert évtizedekre civilizált egy a barbárságra is igen fogékony rendszert. Most épp fordított a helyzet: egy civilizált világ tartja erőszakrítusait épp ezen a napon. A forradalmi erőszakot megelőző évtizedes rettegés, szenvedés és nélkülözés felhatalmazása nélkül. Nyeglén. Méltatlanul.

Az igazi ünnep szertartásai biztosak. Alig kívánnak szavakat. Holnap még sok lesz a beszéd, az álcázott tétovaság, és félő, ezzel arányosan kevés az öröm. Fájdalom.