Miért zárják be a falusi iskolákat?
Valóban, nem oktatásszervezési technikákról van szó. Az elmúlt években foganatosított intézkedések logikusan illeszkednek egy modernizációs programba, elfogadásuk vagy elutasításuk e program megítélésétől függ. Ha a modernizáció a világ elvárosiasodását jelenti, ha a falun élő népesség jelentős részének városban volna a helye, ha a magas színvonalú közellátás megszervezése a fejlesztési erőforrások koncentrálását kívánja, akkor helyeselnünk kell az anyagi ösztönzés eszközeinek példátlanul egyoldalú alkalmazását, amely gyakorlatilag nem enged választást a kisebb települések önkormányzatainak. Tetszik, nem tetszik, akkor az előírt és évről évre szigorodó létszámkövetelményektől elmaradó iskolákat be kell zárni. Fenntartásuk költségeihez a kormányzat egyre kisebb mértékben hajlandó hozzájárulni, annál nagyobb összeget fordít arra, hogy az önkormányzatokat az iskola-központosításban tegye érdekeltté. (Jelenleg több mint 30 millió forint kiegészítő támogatás és normatíva jár egy százötven fős iskola felszámolásáért, nem is beszélve arról, hogy a legtöbb pályázati lehetőségből kizárták a kicsiket és azokat, akik vonakodtak a társulástól.)
A központosítás kísértete egyszer már bejárta Magyarországot. A hetvenes években - a "sikeres" téeszesítés után - végrehajtott intézkedések nyomán a tervezők által funkciótlannak, azaz jövőtlennek ítélt települések lakói százezerszámra vándoroltak az ipari központokba. Bármit gondoljunk erről, tény, hogy az akkori kormányzat az erőszakos iparosítás logikájával összhangban cselekedett, miközben a kényszerű migráció rengeteg emberi szenvedéssel járt, a követett gazdaságfejlesztési stratégia pedig csődbe vitte az országot.
Ma más a helyzet. A városok többé nem nyújtanak jobb megélhetési esélyeket a falusi munkanélkülieknek. A termelés és az infrastruktúra központosításával jellemezhető modernizációs korszakot világszerte a decentralizáció váltotta fel. A hálózati társadalomban nem az embereket költöztetik közelebb az ellátáshoz, hanem az ellátórendszereket, egyszersmind a munkalehetőséget és a tudást viszik közelebb az emberekhez. Legújabban az energia- és az agrárválság együttes jelentkezése visszaadta a zöldek által régóta szorgalmazott élelmiszer-önellátás becsületét. A hazai agrárium kedvező adottságai rövidesen felértékelődnek. E kedvező adottságok legjobban ott kamatoztathatók, ahol a tájjellegű, különleges minőséget adó terméket munkaigényes, helyi ismereteket igénylő, a környezetet kímélő módon állítják elő: a kis- és középgazdaságokban. Amelyeket ma ismét tönkretesz a magyar ugar Széchenyi (vagy Dózsa?) kora óta változatlan kártevője: az óriásbirtok túlsúlya az ehhez tartozó igénytelen tömegtermeléssel az egyik, az életképtelen nadrágszíjparcellákkal a másik oldalon.
Az állami gazdaságokat a pártklientúrák mutyiban privatizálják, hazai milliárdosok hatalmas latifundiumokba fektetik pénzüket. Nem csoda, hogy Európában egyedülálló agrártámogatási rendszerünk csakis a nagybirtok érdekeit tartja szem előtt. A rendelkezésre álló uniós forrásokból mi költünk a legtöbbet ártámogatásra, és a legkevesebbet a környezetkímélő gazdálkodás ösztönzésére. A vidékieknek pedig a kormány a falusi infrastruktúra fokozatos felszámolásával üzen, miközben mindentudó tanácsadói arról fantáziálnak, hogyan csináljanak a falusi nincstelenekből városi proletárt.
A magyar vidék szomorú állapotát mezőgazdaságunk világgazdasági helyzetének változásai önmagában nem magyarázzák. A hagyományosan igazságtalan agrárpolitika is inkább következménye, mintsem oka a vidék elparlagiasodásának, a természeti adottságok kihasználatlanságának. A fejlesztési erőforrásokat - teljesen korszerűtlen módon - koncentráló társadalompolitika a "Dimitrov téri fiúk" tervgazdasági szocializációjának súlyos tehertétele ugyan, de hogy elképzeléseik újra és újra kormányprogramként tudnak megjelenni a józan ész dacára, ez csak a falu drasztikus politikai leértékelődésével magyarázható. Ennek pedig társadalomtörténeti okai vannak. A mai falusi társadalom csonka. 1940 és 1970 között sorra veszítette el "kizsákmányolóit", a hozzájuk kapcsolódó harmadik szektor jellegű szolgáltatókkal és értelmiséggel együtt. Elpusztították a zsidó kereskedőréteget, elüldözték a birtokos és hivatalviselő nemességet, szétverték - a szó szoros értelmében - a földhöz értő gazdatársadalmat. A falusi polgárosodás szinte valamennyi hordozója eltávozott. Ezért volt oly könnyen sebezhető s visszafordítható a nyolcvanas évek második gazdaságában, melléküzemágaiban beinduló újrapolgárosodás.
Ez a folyamat a mostani iskolabezárási hullámmal éri el a végpontját, következményei innen kezdve visszafordíthatatlanok. Nem volna ez baj, ha nem tudnánk, hogy a közeljövő gazdasági esélyeit éppen egy jó karban tartott, lakó- és munkahelyként vonzó, megfelelő szolgáltatásokkal ellátott vidéki Magyarország tudná megragadni, ahol nem a falvakat próbálják eltüntetni, hanem a falusi és a városi élet minősége közti különbséget. Ami most hiányzik ehhez (szinte minden), később még előteremthető. Kivéve a tudást. Ha a kultúrát tarra vágják, az lassabban éled újjá, mint az erdő. A kultúrtájból nálunk leginkább a kultúrember hiányzik. Súlyosan veszélyeztetett fajta, ami azt illeti.
Az iskola népességmegtartó jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Ahol már csak az alsó tagozat működik, onnan a gyermekes családok elköltöznek. Aki nem odahaza végezte el az általános iskolát, felnőttként is máshol fog élni. Ahol nincs képzett és képezhető, szülőföldjéhez ragaszkodó ember, ott nem fejlődik se a mezőgazdaság, se az idegenforgalom, se semmi egyéb. Az iskola az utolsó közösségszervező, kultúraközvetítő intézmény ezeken a településeken. Különös jelentősége van a tanárok és a szülők közötti kapcsolatnak a gyerekek tanulmányai szempontjából. Sokszor ezen múlik, hogy egyáltalán eljut-e a gyerek az iskolába. Ez a kapcsolat megszakad, amikor helyben a tanítás megszűnik, és a gyerekeknek naponta egy távolabbi település iskolájába kell eljutniuk, ott jóval nagyobb létszámú csoportokban helyt állniuk, miközben arányosan csökken az egyéni törődés, a kiscsoportos foglalkozás lehetősége, kötelező tanórán túli idejük pedig gyakorlatilag szervezhetetlenné válik az iskola számára. Különösen a hátrányos helyzetű, beilleszkedési nehézségekkel küzdő fiatalok esélyei romlanak ezáltal.
A központosító intézkedések mellett nem szólnak védhető érvek. Kutatási eredmények bizonyítják, hogy a kisebb iskolákban a pedagógiai munka színvonala nem marad el a nagyobbakétól, sőt, itt gyakrabban találkozunk olyan gyerekekkel, akik a hazulról hozott szociokulturális hátrányokhoz képest váratlanul jó teljesítményt nyújtanak. A csökkenő gyerekszám növeli ugyan az oktatás fajlagos költségeit, de nem számottevő mértékben. Ez nem lehet ok arra, hogy az ország településszerkezetét igazítsuk az intézményhálózathoz. Aki pedig úgy találja, hogy Magyarországon a gyerekek számához képest ma már túl sok a pedagógus, azt is tudni fogja, hogy nem falun sok, hanem városon. Talán még arról is értesült, hogy amennyivel több tanárt foglalkoztatunk más OECD-országoknál, annyival kevesebb olyan szakembert, aki az iskolában a tanár munkáját segítené.
A kisiskolák és aprófalvak gyakorlatától a társulás eddig se volt idegen. A szaktanárellátástól kezdve a továbbképzésekig, a szakköri munkától a versenyekig számos területen indokolt az együttműködés. Működik is sok helyen, spontán társulások keretei között, melyeknek létét fenyegeti most a többcélú kistérségi társulások öszszevont intézményeinek favorizálása. Ezekben a társult községek elveszítik beleszólási jogukat a tagintézményként működő helyi iskola ügyeibe. Általános gyakorlat, hogy előbb a 7-8. osztályt, majd az egész felső tagozatot "beközpontosítják", azaz megszüntetik. Az alsó így már magától fenntarthatatlanná válik: a szülők egy része elkezdi máshová járatni a gyerekét - hiszen a helyi iskolának, úgymond, nincs jövője. És kell a gyereklétszám, és kell a normatív támogatás ott, ahová a tanulók magukkal viszik: a központi település iskolájában.
Az önkormányzatok döntési szabadsága formális. Egy összevont központi intézmény tanulója az ilyen-olyan kiegészítő normatív támogatásokat folyósító kormányzatnak jelenleg kétszer annyit "ér", mint az elvárt létszámtól elmaradó, mégis önállóan működtetett iskolába járó gyerekek. Az alapnormatíva az elmúlt két évben 10 százalékkal csökkent, és ebben az arányban csökken tovább 2010-ig. Bőséges kárpótlást nyújt ezért a kiegészítő támogatások rendszere, de csak a többcélú kistérségi társulások által létrehozott, összevont intézmények fenntartóinak. A létszámhoz, a társulás tényéhez, illetve a gyerekek utaztatásához kötött támogatásoktól a kicsik elesnek. Az agyonbonyolított szabályozás végeredménye: az oktatási normatívák nem a pedagógiai munka minősége, hanem tisztán mennyiségi mutatók szerint járnak vagy maradnak el. Az iskola fenntartásáról nem az érintettek és az ő választott képviselőik döntenek helyben, hanem személytelen automatizmusok, amelyeket téves előfeltevések alapján, központi íróasztaloknál eszeltek ki.
Az iskola védelmében sok helyen megmozdult a helyi társadalom. A szülők öszszefogása, a képviselő-testület áldozatvállalása sok iskolát megment. Volt, ahol lakásépítéssel, sokgyermekes családok betelepítésével biztosították a megkívánt csoportlétszámot. Másutt a papíron végrehajtott csoportösszevonások segítettek a megmaradásban, és a tanárok titokban kétszer annyi órát tartanak (ingyen), mint amenynyit lejelentenek. Akad polgármester, aki évek óta nem veszi fel a fizetését, hogy a tanároknak tudjon bért fizetni. Színmagyar falvak lakói roma vagy német nemzetiségűnek vallják magukat, hogy részesüljenek a kisebbségi létszámkedvezményben. Élni akarnak.
Mi lenne vajon, ha ezt az elszánt lokálpatriotizmust a vidék újjáélesztésének szolgálatába állítanák, és nem az elhibázott kormányzati intézkedések elleni védekezésben merülnének ki az energiáik?
A szerző író
