Most, amikor már úgy látszik, tényleg lesz belőle valami, mindenki megélénkült. Az úgynevezett szakma jó sokáig hallgatott, senki se nagyon vette magának a fáradságot, hogy érdemben foglalkozzon a dologgal. Most meg mindenkinek az a legfőbb kifogása, hogy őt nem kérdezték meg. Pedig már a törvénytervezet is jó ideje publikus, nemcsak a szakmai szervezeteknek küldték szét, az interneten is bárki hozzáférhet.

Különben nem nagyon csodálom, hogy nem hallok-olvasok igazán érdemi hozzászólásokat. A tervezet szerint ugyan a törvénynek sok vitathatatlan érdeme lehet. Bizonyára rendet tesz számos, a szakmán belüli, lényegében technikai jellegű kapcsolatban, folyamatban. Létrehoz egy hivatalt, amely ezekkel foglalkozik, szóval lesz a minisztériumon és az önkormányzatokon kívül még egy intézmény, amely segíthet a gubancok bogozásában. (Ki- vagy össze- - ezt majd a gyakorlat mutatja meg.) És lesz egy reprezentatív tanács is, amely a szakmát képviselve segít bizonyos döntéseket meghozni.

Néhány alapvető dologhoz azonban a törvény nem nyúlhat. Az egyik ilyen égető kérdés nyilván a finanszírozás. Biztosan jó, hogy a törvény kinyilvánítja, kinek a kötelessége ez, és arányokat is előír. A legfontosabbról, a minden évi összegről azonban szükségképpen csakis a költségvetési törvény rendelkezhet. A sokak által óhajtott igazán megnyugtató, a létbiztonságot szavatoló törvényi megoldás tehát elképzelhetetlen. Az államilag fenntartott intézmények ugyan nem a piac szeszélyeinek, de az államháztartás változékonyságának ki vannak szolgáltatva. Ezen aligha lehet segíteni. A másik alapkérdés az igazgatók kinevezése. Itt az önkormányzati törvényt nem lehet megkerülni. Annak megváltoztatása nélkül aligha lehetséges lényegi strukturális változást véghezvinni a színházi világban, főképp nem lehet megnyugtatóan elrendezni a színházak és a politikai szféra viszonyát, és végképp lehetetlen garantálni a színházak politikai függetlenségét.

Kifogásolható még az is, hogy a törvény nem sokat tud ígérni a minőségi, a tehetség szerinti értékrend támogatása érdekében. Ez ugyancsak abszurd elvárásnak tetszik, merthogy ki mondja meg, mi az igazi esztétikai érték, mi az, ami előbbre viszi a nemzeti kultúrát.

A törvénytervezet alighanem megteszi, amit legalább a vélhető-várható megújulás érdekében tehet. A tervezet szerint: "Az előadó-művészetben jelentkező újító törekvések támogatása és a magánszféra versenyképességének erősítése érdekében a IV. kategóriába sorolt színházak pályázati úton elosztható támogatásának aránya a színházak, balett- és táncegyüttesek központi költségvetési hozzájárulás keretösszegének legalább 10%-a." Kötelezően előír tehát legalább tízszázalékos részesedést a három fő kategóriába besorolhatatlanok, a függetlenek, szóval a struktúrán kívüliek számára. Kérdés csak az, mennyi a tíz. Mire elég a tíz százalék? Azt meg már kérdezni sem merem, hogy mire garancia a függetlenség.