olvasói levelek
Két októberi gyásznap
Furcsa, de inkább különös tulajdonsága az embernek az absztrakció. Ha meglátok egy színt, eszembe jut róla egy fogalom, ha meglátok egy mozdulatot, eszembe jut róla egy emlék, és az egyik fogalomról eszembe jut egy másik. Bizony, így vagyunk ezzel mi, emberek.
Október hatodikáról például nekem a nemzeti gyásznap jut eszembe, és gondolom, így van ezzel a magyar nemzet valamennyi eszmélő tagja. De október 15-éről is egy gyásznap jut az eszembe, és nem vagyok benne biztos, hogy így van ezzel a magyar nemzet valamennyi eszmélő tagja. Október hatodikáról nekem a félárbocra eresztett nemzeti lobogó, október tizenötről pedig a lengetett árpádsávos jut az eszembe. Mint ahogy - gondolom - azoknak is, akik átélték azt a kort, és azoknak is, akik csak szüleiktől vagy nagyszüleiktől hallottak e zászló árnyékában lezajlott borzalmakról. Nem tagadom, családilag érintett vagyok. Érintett a Duna-partban, a nyilas rémtettekben, a nemegyszer fejemhez vágott származásban, amelyről gyerekkoromban csak suttogni lehetett, és később sem volt divat vele kérkedni. Hát ezért jelent számomra szörnyűséget, ha valaki a nemzeti színű zászló helyett árpádsávosat lenget. Tudják ezt a lengetők, nem buták, és ezért használnak fel minden alkalmat arra, hogy froclizzanak. Tudják, hogy ugrok, ugrunk rá, és ezt akarják. De hogy idén a nemzeti gyásznapot felhasználva, egy koszorúzást megzavarva, a belvárosi önkormányzat hivatalos koszorúzási ünnepségén, a fideszes polgármester kétszínű, néma asszisztálásával tehessék ezt meg - erre tényleg nem számítottam. Úgy látszik, még mindig naiv vagyok, mert hittem abban, hogy egy demokratikus állam egyik választott kerületi vezetője nem tűrheti el ezt a sértést!
Steiner Pál
volt belvárosi polgármester
Tíz kicsi tévedés
Példátlan az a balliberálisnak nevezett médiumokból indított általános támadás, ami az elmúlt fél évben a koalícióból kilépő szabad demokraták és általában a Gyurcsány Ferenc személyét bírálni merészelők ellen irányul. A verbális össztűz azonban néhány untig hangoztatott téves megállapításra alapul.
1. "Mit akar itt ez az egyszázalékos párt?" - háborog az ismert humorista a kereskedelmi adó vasárnap esti humoros talkshow-jában. Amikor az őszödi beszéd után KO-val megnyert önkormányzati választásokra hivatkozó jobboldal a kormány lemondását és új választások kiírását követelte, még mindenki tisztában volt azzal, hogy a mandátumok négy évre szólnak. Ha tehát az SZDSZ 2006-ban öt százalék felett teljesített, akkor ebben a ciklusban öt százalék feletti párt. 2. A szabad demokraták politikájának bírálói rendre a pártot már korábban elhagyó politikusok véleményével érvelnek. Mennyire lehet ez hiteles? Aki elhagyta a pártját, nyilván azért tette, mert már korábban is elfogadhatatlan lehetett számára annak irányvonala (pl. a koalíció az MSZP-vel). 3. Fodor Gábort (korábban Kókát) azzal támadják, hogy csak néhány szavazaton múlott az elnöksége. A többi pártban ez valóban nem fordulhat elő, hiszen ott többnyire egyetlen jelölt van. 4. Az SZDSZ sértődötten "kivonult" a koalícióból. Európában a koalíciós partner tudta és hozzájárulása nélkül nem szokás minisztert (és köztársasági elnököt!) jelölni, leváltani. Ugyanott nem szokás a koalíciós miniszter lemondását sem visszautasítani (megfosztva őt a tisztességes visszavonulás lehetőségétől), majd két héttel később a pártgyűlésen diadallal bejelenteni a leváltását. 5. Az SZDSZ "zsarolja" a kormányt (korábban az MSZP-t). Egy koalíció normális helyen egyenrangú felek szövetsége; és a koalíciós tárgyalásokon elfogadott kompromisszumok elvben mindegyik félre kötelezőek. Nem az SZDSZ hátrált ki a reformok és a kormányprogram mögül. A szocialisták - és híveik - számára emészthetetlen kompromisszumok kisebbségi kormányzás esetén is elkerülhetetlenek. 6. "Hol a program?" - kérdik folyamatosan a kormányt bíráló erőktől, elfeledkezve arról, hogy demokráciában a parlamentnek felelős kormány feladata a kormányprogram megalkotása, az ellenzéké meg ennek bírálata. 7. "Gyurcsány Ferenc nélkül nincsenek reformok." Négyesztendős regnálása alatt a kormányfő már szinte az összes létező gazdaságpolitikát meghirdette. Úgy gondolom, Európa valamennyi országában bármely politikus finoman szólva hitelét veszítette volna ezekkel a vargabetűkkel. Ha vesszük a fáradságot, és ismét meghallgatjuk a szenvedélyes "igazságbeszédet", rájöhetünk, hogy abból szinte semmi sem valósult meg. Így az ország lakosságát jelentős mértékben megosztó kormányfő hitelességét feszegető bírálatok nem tűnnek megalapozatlannak. Ideje volna a szocialistáknak végre találni egy olyan hiteles személyiséget, akinek előéletében nincsenek "taposóaknák", akinek múltja ismert, és kompromisszumok nélkül vállalható. 8. "Az SZDSZ-t az MSZP juttatta a parlamentbe." Lehet, hogy így van. Ugyanakkor ne feledjük, a szocialisták egyéni jelöltjei a második fordulóban semmire sem mentek volna a liberális voksok nélkül. 9. "A liberálisok szembemennek választóik akaratával." Itt ne a szocialista átszavazókra tessenek gondolni. Mint 2006-ban a liberálisokra voksoló, magam is úgy gondolom, hogy ideje volna a hitelét vesztett kormányfő távozásának, és végre valamiben egyet tudok érteni a szabad demokratákkal. 10. "Ha Gyurcsány bukik, visszajön Orbán." Ez valószínűleg igaz (ha nem most, akkor 2010-ben), de ettől demokrácia a demokrácia. Maradjunk tehát demokraták, és tanuljunk meg nem félni.
Sebes Andor
Budapest
Röpirat a cigánykérdésről
Létezik egy széles és bővítetten újratermelődő réteg - és ennek legnagyobb hányada a cigányság soraiból kerül ki -, amely képzetlen, és a mai munkaerőpiacról végképp kiszorult. 1990 előtt, az akkor még "virágzó" nehéziparnak, az igen fejletlen technológiával dolgozó gépiparnak nagy tömegben szüksége volt munkaerejükre. Ezt az ipart semmi nem kényszerítette a nemzetközi versenyben való részvételre, a keleti blokk országai - elsősorban a Szovjetunió - gyakorlatilag szinte mindent átvett az energiahordozókért, Zsigulikért cserébe. Ez konzerválta az elmaradottságot, az alacsony termelékenységet, a magas élőmunkahányadot, így a betanított és segédmunkások tömegének kényelmes foglalkoztatását és álfoglalkoztatását. 90 után az összeomló ipar romjain megjelenő, már korszerű technológiákat alkalmazó termelésnek nincs szüksége a kizárólag testi erejüket nyújtani tudó korábbi segédmunkásokra.
Az új köztársaság kormányai kiemelt feladatként oldották meg a bankkonszolidációt, a privatizációt, a piacgazdaság igényeinek megfelelő jogszabályok garmadája született. Egyvalamit azonban nem gondoltak végig: annak a több százezer embernek a helyzetét, akik képtelenek önerejükből a változtatásra. A munkanélküli- és szociális segélyek rendszere csak tüneti, átmeneti kezelése a problémának. A most elhangzó ötletek az arányok és a feltételek változtatására, szigorítására megint csak egy takarítás a szőnyeg alá. Elsőrendű feladat a gazdasági, képzettségi és kulturális mélyszegénység felszámolása.
Nem csak a szolidaritás, az embertársaink iránt érzett felelősség okán. Már elrepültek az első Molotov-koktélos palackok. Nem szükséges túl nagy intellektuális erőfeszítés ahhoz, hogy meglássuk, hova vezethet a tétlenség. Miközben igen magas a munkanélküliség, egyre feszítőbb gond a szakemberhiány, amit kosárfonó- és erdészeti fakitermelő átképzéssel nem lehet megoldani.
Ne a helyi és országos politikusok ötöljenek ki ripsz-ropsz a közvélemény szemében látványosnak tűnő megoldásokat! Sürgősen meg kell bízni néhány elismert szakembert egy hosszú távú - valószínűleg több évtizedes -, komplex program kidolgozásával, amit aztán az összes párt egyetértésével, költségvetésének megnyirbálása nélkül a következő kormányoknak is kötelezően végig kell vinniük. Mert ez bizony pénzbe, nagyon sok pénzünkbe fog kerülni, viszont van olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az autópályák és az infrastruktúra fejlesztése.
Az egyik fontos elem az oktatás kell hogy legyen, méghozzá először a pedagógusok oktatása, továbbképzése, hogy ahol erre szükség van, kezelni tudják a konfliktusokat, és képesek legyenek kompenzálni az érintett gyerekek hátrányos helyzetéből adódó rossz szocializációt. A program része kell hogy legyen a hátrányos helyzetű gyermekek oktatása, a fiatalok és a középkorúak szakmához juttatása, továbbképzése, és segítséget kell nyújtani a munkába álláshoz. Meg kell oldani valamilyen, a diákhitelhez hasonló megoldással az életben való elindulás, az emberi lakhatáshoz jutás lehetőségét. Akik koruk vagy egészségi állapotuk miatt a továbbképzésben nem tudnak részt venni, azok számára nincs más lehetőség, mint a segély.
Megfelelő kommunikációval (nem szlogenekkel!) meg kell értetni a társadalom tagjaival, hogy miről van szó. Ez lesz talán a legnehezebb feladat, mert miközben társadalmunk tele van indulattal, vad gyűlölettel, és egyesek ezt még szítják is, kormányunknak nincs az összefüggéseket bemutató válasza, tűzoltással próbálkozik, népszerűsködő ötletbörzéket rendez. Össznemzeti ügyről van szó. Biztos vagyok abban: meg lehet nyerni a gazdasági élet szereplőit, a civil szervezeteket, sőt az egyházakat is.
B. Molnár Béla
Budapest
Az utókor felelősségéről
A minap örömmel vettem a szentendrei Milantróp Galéria meghívóját, melyben a Napos oldal címmel látható Illés László-tárlatra invitáltak. A rendkívül rokonszenves környezetben, Bächer Iván megnyitóbeszédét hallgatva - melyben Karácsony Benő alakját és munkásságát méltatta, s amely után A korán jött polgár című portréfilm rövidített változatát is levetítették - kezdtem gyanítani valamit, ami aztán a Népszabadság szeptember 6-i számában megjelent Bächer-írásból (Karácsony Benő) világossá vált előttem: lám, Bächer Iván megtalálta Karácsony Benőben Wass Albert ellenpontját!
Jobban örültem volna, ha tévedek, ámde a cikk végén maga a szerző erősített meg ebben. Mérhetetlenül elkeserített. Nem vagyok irodalomtörténész, igaz, Bächer Iván sem az, tehát mindenképpen hitelesebb lenne avatottabb szakmabelieket megszólaltatni Karácsony Benő megítélésében. Az azonban mindenképpen elgondolkodtató, hogy amíg Bächer Iván szerint Karácsony akár Nobel-díjra is esélyes lehetett volna, a nyugatos kortársak sem maradéktalanul elégedettek munkásságával: többnyire a felszínességet sokallják, a mélységet keveslik műveiben.
Bächer Iván cikkében van néhány mondat, amelynek olvastán elakadt a lélegzetem: "Soha magyar írót még a magyarság így cserben nem hagyott." Ezt például nem is tudom értelmezni. A magyarság tehet róla, hogy Karácsony Benő feledésbe merült? Vagy a magyarság felelős a haláláért? Talán a puszta tény, hogy Magyarföldön született, az volna a baj? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy úgy általában sose beszélhetünk felelősségről, annak kizárólag akkor van értelme, ha valaki vállalja is. Ellenkező esetben egymásra mutogatunk, hárítgatunk. Különben sem hinném, hogy a magyarság - összességében - bármikor, bármiért felelősségre vonható lenne. Jóska vagy Pista igen, de a magyarság nem.
Bächer Iván írását olvasva azon tűnődtem, mennyire méltatlan ez a megközelítés. Egyrészt méltatlan dolog az irodalmat (művet, szerzőt együtt) politikai vagy pártos érdekből felhasználni; irodalmi értékről szólva morális szempont alapján bármely író személyét megítélni, morális vádakkal, érdemekkel illetni. Az író felelőssége, hogyan él, milyen szerepet vállal. Művei megítélésének az ő személyéhez semmi köze, az már a fikció tartománya, ott az ő személye érdektelen. Molter Károlyhoz hasonlóan sokan elmondták már: "Az irodalomban csak színvonalkérdés van, minden egyéb csak szó és szófia, vagy egy körkérdésnyi érdekesség." Másrészt - és ez talán megelőzi az előbbieket is - az irodalom szintje toronymagasan a politikáé fölött található. Politikai vagy akár közéleti érdekből bármely költőnek, írónak a nevét politikai csoportok zászlajára tűzni egyet jelent az irodalom lefokozásával.
Bächer Iván az utolsó mondatával megtette: "Csoda is lenne, ha a mai Magyarországon, ebben a vesztébe rohanó, szerencsétlen Wassalbertiában bárkit is érdekelne sorsa, műve, szelleme." Miről beszél a szerző? Mit jelent ez a szerencsétlen Wassalbertia? Nem értem, komolyan nem értem. Első felháborodásomban azt mondtam, kikérem magamnak, hogy így beszéljen. Felelős publicista hogy engedhet meg magának ilyet?
Persze csakis azt tudom elképzelni, hogy az egésznek semmi köze az irodalomhoz. Se Wass Albert, se Karácsony Benő munkásságához. Akárcsak Wass Albertet, Karácsony Benőt is eszközül használják valamihez. Pedig nem ártana végre mindent a saját helyén kezelni. Különösen olyanoknak, akiknek a szavára mások is nagyon odafigyelnek.
Vai Zita
gyakorló irodalmár
A "figyelmesség"
Már nem először kapok egészségügyi célokat szolgáló alapítványoktól névre szóló levelet, amelyben arra kérnek, hogy küldjek nekik adományt. A kérésnek, ha nem is mindig - szerényen, a legkisebb négyjegyű számmal kitöltve a csekket -, eleget teszek. Lévén nyugdíjas, ennél többre nem telik. A legutóbbi levél kibontása után azonban elöntött a méreg. Kétezer forintra szóló csekk esett ki a borítékból, és a körlevélhez mellékeltek egy banki utasítást, amit kitölthetek arra az összegre, amit a jövőben a számlámat kezelő pénzintézet havonta tartozik átutalni az alapítványnak. Mit mondjak, nem hatott meg a "figyelmesség".
Dr. Del Medico Imre
Budapest
Blogkóstoló
Jééka, Stockholmból blogolva, a fogyatékosok svédországi helyzetét ismertette (http://stocki.beta.nolblog.hu/):
"Svédország sem fenékig tejfel, itt is nehéz a társadalomba integrálódni, ťnormális életet élniŤ azoknak, akik nem felelnek meg a hatékony emberről alkotott hagyományos normáknak. Mégis látványos, mennyire komolyan veszi magát a svéd közigazgatás az akadálymentesítés ügyében: 2010-re a az egész világon a legelérhetőbb, azaz a fogyatékkal élők számára legélhetőbb főváros akarnak lenni. (...) A nem állami terek kezelőit azonban csak nehezen tudják rábírni, hogy gondoljanak azokkal a fogyasztókkal, akiknek nem természetes lépcsőt mászni vagy képes hirdetésekből információt szerezni. Stockholmban például gyűjtik a lakossági észrevételeket a városi tér állapotáról, és a városháza két éve alapított egy díjat olyan szolgáltatóknak, akik jól teljesítenek ezen a területen. 2008-ban nem találtak elég jelöltet ahhoz, hogy kiosszák a díjat. (...) Cecilia Blanck, a JAG ügynökség képviselője szerint a legfontosabb, hogy megértsük: senki, semmilyen szakértő nem érti jobban a fogyatékkal élők helyzetét, mint ők maguk. Éppen ezért teljesen elfogadhatatlan az, hogy megfosszák őket a döntéshez való joguktól. A JAG modelljében a szolgáltatást igénybe vevő kitalálja, mit is akar valójában. A JAG a mentális fogyatékkal élők és hozzátartozóik szövetkezete, akik úgy gondolják, azok, akiket korábban gondozottaknak hívtak, és hálásak lehettek, ha kielégítették valamilyen igényüket, valójában munkáltatók, önálló akarattal rendelkező emberek, akik segítségre szorulnak.
A JAG olyan asszisztensi hálózatot működtet, amelyben nem döntenek az emberek helyett, hanem annyi segítséget, támogatást adnak nekik, amennyit ők kérnek."
