Ki akarta ezt?
egészségügyi közgazdász, 2006-ban az Államreform Bizottság egészségügyi munkacsoportjának vezetőjeként a kórháztörvény egyik előkészítője
Mit mondott ez a törvény, és mi az, amit ebből megsemmisített a taláros testület? A Molnár Lajos nevéhez fűződő, úgynevezett kórháztörvény (pontos nevén: 2006. évi CXXXII. tv. az egészségügyi ellátórendszer fejlesztéséről) mind elveit, mind részleteit tekintve az MSZP-SZDSZ-koalíció terméke, és így - minden elvszerűsége és radikalizmusa mellett - magán viselte a gyurcsányi kompromisszumkereső politika összes negatívumát is. Mint arra az újságolvasó közönség jól emlékezhet, a törvény elfogadását megelőzően, 2006 őszén országos alkudozás folyt minden kórház és minden kórházi osztály jövőjéről. Mert ez a törvény lényege: melyik városban, melyik osztályon hány ágyat fog finanszírozni a társadalombiztosítás. Az egészségügyi miniszter a legfontosabb szereplőkkel külön-külön tárgyalt, fenyegetett és ígért, voltak aláírásgyűjtések, tüntetések, kormánypárti képviselők lemondással fenyegetőztek, ha az ő városuk kórháza bezár... stb.
Legalább most, utólag mondjuk meg őszintén: ez a kupeckedés nem mellékhatásként jött létre. A szocialisták úgy hitték - többségük őszintén -, hogy a konszenzuskeresés a reform sikerének a záloga. Ezért épült be a törvénybe az a mechanizmus, hogy a kórházi kapacitások jövőjéről az úgynevezett regionális egészségügyi tanácsoknak kell majd egyezségre jutniuk - előbb a régióban egymással, majd a minisztériummal Budapesten -, s ha ez nem sikerül, akkor végső megoldásként akár az egészségügyi tárca vezetője is dönthet.
A liberálisok három okból mentek bele ebbe a megoldásba. Egyfelől azért, mert világos volt, hogy a konvergenciaprogram által meghatározott költségvetési pályán csak az ágyszámok radikális - tíz százalékot meghaladó - csökkentésével és egyes kórházi osztályok megszüntetésével lehet garantálni, hogy a gyógyítás szempontjából legfontosabb, úgynevezett súlyponti kórházakban legyen elegendő pénz az orvosok és a nővérek megtartására, a gyógyszerek megvásárlására, és a kórházüzem működtetésére. Ha a szocialisták ragaszkodnak ahhoz, hogy ez konszenzus alapján, társadalmi viták kereszttüzében menjen végbe - hát próbáljuk meg. Másodszor: a szabad demokraták bíztak abban, hogy ez a kapacitáscsökkentési alku egyszeri, sajnálatos és szégyellni való epizód marad, hiszen a következő évtől életbe lép a több-biztosítós rendszer, melynek következtében az állam és a pártok ki tudnak vonulni ebből a gyalázatos és orvosszakmai szempontból is szükségszerűen szuboptimális politikai alkufolyamatból. És ehhez kapcsolódott a harmadik megfontolás is: a biztosítási reform társadalmi elfogadtatása szempontjából is helyesnek tűnt, ha a struktúraváltozás első nagy lépését a kormány nem terheli rá a biztosítókra, hanem maga viszi el a balhét.
Egy ideig jó irányba is mentek a dolgok: 2008 elején elfogadták a több-biztosítós törvényt. Azután jött a népszavazás, az MSZP feladta az egészségügyi reformot, kiutálta az SZDSZ-t a koalícióból, majd visszavonta a biztosítási törvényt.
Az Alkotmánybíróság tehát szembetalálta magát egy ideiglenesnek gondolt törvénnyel, amelyről azonban később kiderült, hogy mégiscsak hatályban marad beláthatatlan ideig. És ez egy egészen más helyzet.
Közgazdászként úgy gondolom, hogy az AB eljárása logikus és meggyőző. Azt egy percig sem vizsgálták, hogy hány kórházra és milyen ágyakra van szükség - ez szakmai kérdés, vitatkozzanak róla az orvosok meg a pénzügyesek. A taláros testület csak azzal foglalkozott, hogy a döntés meghozatalára vonatkozó eljárásrend megfelelő-e. Az AB többsége még ezen a ponton is a liberálisoknak tetsző irányba ment tovább. A kormány és az Országgyűlés megteheti - mondja a határozat -, hogy maga dönt a kapacitások felosztásáról, és megteheti azt is, hogy az önkormányzatokra bízza a döntést. Azt azonban nem teheti meg, hogy keveri a két megoldást. Konszenzuskeresés, felelősségtologatás, mutyizás - vagyis az AB szóhasználatával: együttdöntés nincs!
Bár megtehette volna, ezen a ponton nem is állt meg az érveléssel az Alkotmánybíróság. Népiesen szólva melegebb éghajlatra küldte az úgynevezett regionális egészségügyi tanácsokat (RET-eket) is, az MSZP-s egészségügyi szakértők legalább egy évtizede dédelgetett - első hallásra jól hangzó, valójában azonban garantáltan működésképtelen - rögeszméjét. A RET-ek egyetértését feltételező "döntéshozatali mechanizmus sérti (...) az Alkotmány 2. § (1) bekezdését is, mivel nélkülözi a közhatalom gyakorlásának egyik legfontosabb feltételét: a demokratikus legitimációt". Tudni kell ugyanis, hogy a 2005. évi törvényi szabályozás szerint a RET-ekben az egészségügyi intézmények tulajdonosai, vezetői ülnek - kezdetben 50-100 fő! -, mégpedig a kinevezés okán, és nem valamiféle közvetlen vagy közvetett választás eredményeképpen. Elfogadhatatlan - mondja szerintem is meggyőző érveléssel az AB-határozat -, hogy egy "államigazgatási ügyben hozott döntés érvényessége (...) egyház, alapítvány, közalapítvány, de akár magántulajdonos jóváhagyásától is függ". Különösen úgy, hogy a RET-ek kötelesek konszenzusos döntést hozni, vagyis minden egyes tag vétójoggal bír.
És akkor most mi lesz? - kérdezheti joggal az olvasó. A legvalószínűbb az, hogy semmi sem fog történni a következő választásokig. A kórháztörvény 22 oldal terjedelmű melléklete, amely tételesen sorolja fel a kórházi osztályok ágyszámait, hatályban maradt, és - szerencsére - a 2007-es struktúraváltozás elég radikális és a rossz kompromisszumok ellenére is eléggé körültekintő volt ahhoz, hogy még 2-3 évig eldöcögjön a szekér. Az igazi kérdés az, hogy mit kezd majd az új kormány az AB mostani döntésével. Ha piacbarát megoldást keres, és az egészségbiztosítás piacát megnyitja a versengő biztosítók előtt, akkor ez az AB-döntés inkább segíteni, semmint akadályozni fogja. De az új kormány arra is szabad kezet kapott, hogy egy vasmarkú miniszter államigazgatási döntéssel - és persze a parlamenti többség bólintásával -, Arany János utcai irodájából ki sem lépve egymaga átrajzolja az ország kórháztérképét. (Sőt a tb által finanszírozott szakrendelői hálózatot is.) Egy ilyen lépés, sőt pusztán az a tény, hogy egy ilyen lépésnek nincsen alkotmányossági akadálya, lelassíthatja a magántőke megjelenését a szolgáltató intézményekben is. Hiszen korábban - egészen az AB most meghozott döntéséig - egy befektető okkal gondolhatta, hogy az adott kórház vagy szakrendelő tb-finanszírozását politikai szeszély vagy az üzleti vetélytársak érdeke miatt egyetlen kormány sem tudja könnyedén elvenni. A jövőben ez nem így lesz. Ha a kormány nem adja át a finanszírozási szerződések megkötésének a jogát a versengő biztosítóknak, akkor az AB-döntés alapján egy viszonylag egyszerű törvénymódosítás után a mindenkori egészségügyi miniszter 2010-től kénye-kedve szerint bonthat fel minden finanszírozási OEP-szerződést, és ez bizony el fog riasztani sok magánbefektetőt. Emelje fel a kezét, aki ezt akarta!
