Van bennem valami bujkáló vágy arra nézve, hogy megérjem/megnézzem, miként duplázza meg egy Fidesz-kormány a gazdasági növekedést Magyarországon, miközben gondoskodik a pénzügyi egyensúlyról, a pénzügyi rendszer normális működéséről is. Ezek a célok ugyanis pillanatnyilag (és együttesen) megvalósíthatatlannak tűnnek a jobboldali vezérlésű Franciaországban, Németországban és Olaszországban, valamint a szocialista vezérlésű Nagy-Britanniában. Olyannyira, hogy a Sarkozy - úgy is, mint az EU soros elnöke - által "összerántott" csúcs a válság dimenzióhoz képest elég szerény eredménnyel (a kisvállalkozások számára megnyitandó forgótőkesegély-alappal) zárult. Noha az "egységes föllépés" iránti elszántság kinyilvánítása többszörösen is megvolt, Sarkozyék nemigen nyitották fel a közvélemény szemét: mi is lenne ez?

Közös válságkezelő alapot - hasonlót az amerikai 7oo milliárdoshoz - szinte egészen bizonyosan nem hoz létre Európa, már csak azért sem, mert Angela Merkel nem óhajtaná német adófizetők pénzéből azokat kimenteni, akik "a bajt okozták". Abban tökéletes egység volt a "négy nagy" között, hogy a baj okozója Amerika, az amerikai pénztőke zabolátlan spekulációs vágya, könnyelműsége, a kockázatok iránti érzéketlensége; végső soron pedig az Egyesült Államok mások megtakarításait felélő, olcsó hitelekre támaszkodó, zabolátlan fogyasztása. (Az amerikai háztartások éppen akkora öszszegre vannak eladósodva, mint amekkora az amerikai éves GDP: 13 ezer milliárd dollárra. Ennek a pénznek a tízezrednyi része is rendbe tenne bennünket...) E látleletegységen kívül e pillanatban semmi másban nincs egység. Párhuzamos, nem pedig közös utak vannak. Az angol, a francia, az olasz, a német kormány, s mellettük még féltucatnyi másik, "saját hatáskörében" menti meg - jobbára államosítással - a bajba jutott pénzintézeteket. Az Párizsban is kiderült, hogy nem hagyják a kíméletlen piaci "önkorrekciókat" beteljesedni, azaz nem hagyják sorsukra a bajba jutottakat. Nem ismétlik meg azt a hibát, amit Washington a Lehman Brothers kezének elengedésével elkövetett. Brown brit miniszterelnök szerint: egyetlen fizetőképes, egészséges bank sem juthat csődbe pusztán amiatt, mert átmenetileg nincs mozgatható pénzeszköze. Kipótolják, és közben megnyugtatják a megtakarításaikért aggódó betéteseket is: szinte minden állam többet garantál számukra, mint eddig.

A baj az, hogy a "négyes" se látja (még) az út végét. Tíz nagybank likviditásgondjait, ha nagy izzadság árán, de még enyhíteni lehet. Százét már nem. És egyre újabbak bukkannak fel, egyre váratlanabb helyeken (Izlandon például). Nem tudni, hogy az amerikai polip csápjai milyen hosszúak. Csak azt tudni, hogy a bizalom helyreállításától fényévekre vagyunk. Amelyik pénzintézethez eljut az életmentő pénz, a világtörténelemben soha nem látott módon azt nem hitelezi tovább, hanem "parkoltatja", azaz biztos helyen letétbe helyezi, mert nincs immár bizalma semmiben, senkiben. Nem bankként, hanem malacperselyként viselkedik.