Tézisek a magyar sportról
A szerző egyetemi tanár
A magyar sportot a rendszerváltozással szinte szükségszerűen transzformációs veszteség érte. A szocializmus már nem, a kapitalizmus még nem működik rendeltetésszerűen. A szocializmussal megszűnt az állami álamatőrizmus (a sportállások rendszere), nem lehetett többé az állami vállalatokra és a szövetkezetekre mesterségesen áthárítani a terheket. A sportszövetségeket korábban a Sporthivatal egyik főosztályába nyomták be, a Sporthivatalban könyveltek nekik. A rendszerváltozás után viszont önállósodhattak, önkormányzásra térhettek át a szakszövetségek és a sportegyesületek is - elszakadva a bázisvállalatoktól.
Az önállóság árát azonban a sportszövetségek, sportegyesületek nem akarják megfizetni, változatlanul alapvetően állami finanszírozásból kívánnak tevékenykedni: az állam adjon oda nekik minél több pénzt, ők meg majd döntenek róla és elköltik. Holott piacgazdasági körülmények között működési költségeikről alapvetően maguknak kellene gondoskodniuk - tagdíjakból, mecenatúrából, szponzorálásból, sportesemények bevételeiből stb. A saját bevételek azonban nevetségesen alacsonyak a nyugat-európai mércéhez mérve. Hogy a működési költségek civil biztosítása az új magyar kapitalizmusban nehezebb, mint mondjuk, Hollandiában, az nyilvánvaló. De az is nyilvánvaló, hogy az út erre vezet, és nem visszafelé. Nem lehet szűzprostituáltként félig állami, félig privát sportban élni. Persze vállalkozásoktól sokkal nehezebb pénzt szerezni, mint a puha állami költségvetésből. Ahhoz teljesítményt is nyújtani kell.
Nem azt akarom mondani, hogy az állam vonuljon ki a sportból, egyáltalán nem. De azt igen, hogy egy következetesen polgári társadalomban nincs már állami sportirányítás. Ezzel szemben van egyrészt állami sportigazgatás (tehát szabályozás - mondjuk a sporthuliganizmus vagy a doppingolás ellen - és hatósági jogalkalmazás - pl. sportesemények engedélyezése), és van másrészt állami sporttámogatás. De támogatásról van szó, és nem eltartásról. Támogatni pedig csak azt lehet, ami van. Ha egy sportszövetség költségvetése túlnyomórészt állami támogatásból áll, az nem polgári, hanem "szocialista" sportszövetség.
Ha egy kicsit is tárgyilagosan nézzük a sportfinanszírozást, megállapíthatjuk, hogy az óriási sírás-rívás ellenére az állami költségvetés 1990 után az ország teherbíró képességét szinte meghaladóan járult hozzá a nyári olimpiai tradicionális magyar sikersportjainak (kajak-kenu, vívás, úszás, birkózás) eredményességéhez. Különösen áll ez 2007-2008-ra, a pekingi felkészülésre. Például a vívók 2000-ben 158, 2004-ben 133, 2008-ban pedig 251 milliót kaptak, a birkózók 2000-ben 43, 2004-ben 105, 2008-ban 207 milliót. Ezzel azonban az állam csak a jéghegy csúcsát éri el, ami ez alatt van, az pedig szépen lassan elolvad, és elsüllyed az egész. Az állami támogatásnak alapvetően éppen a gyermek-, ifjúsági és felsőoktatási sportra, az utánpótlás-nevelésre, a sportlétesítményekre és a sporteszközökre, valamint a sportegészségügyi háttér biztosítására kellene irányulnia. És jóval kevésbé az elitsportra, az élsportra, amelynek most már egyre inkább az üzleti világra kellene támaszkodnia. Legalább 20 százalékos arányváltoztatásra van szükség. Ez nem élsportellenesség és nem is az élsport s a tömegsport szembeállítása. A szabadidősportból, a diáksportból nő ki a 2020-as évek élsportja, viszont az élsport eredményessége vonzza a fiatalokat a sport felé, az a nemzeti önérzet lényeges tényezője.
A határozott arányváltoztatás szükségességét alátámasztják az adatok. Dénes Ferenc és Keserű Csaba 2007-es kiváló tanulmánya világos képet ad: Magyarországon a közvetlen állami sportfinanszírozás értéke az állami költségvetés 0,25-0,3 százaléka között mozog. Ez Európában nagyon magas arány, magasabb, mint a német, a francia vagy az angol költségvetés esetében. Persze az sem közömbös, hogy mekkora az a költségvetés, de ez már a sport társadalmi helyzetétől független kérdés. Ugyanakkor viszont a sportágazat részesedése a GDP-ből 0,7-1 százalék, ami viszont már kirívóan alacsony arány Európában, ahol ez ma már általában 1,5-2,5 százalék (és állandóan növekszik). Igen ám, de ebből az állam Nyugaton csupán kb. 30 százalékos részt vállal, a többi az önkormányzatok, a vállalkozások és a háztartások részesedése.
A magyar sport finanszírozásában tehát hosszú távon alapvetően nem a közvetlen állami sporttámogatás növelendő, hiszen annak a költségvetés helyzete, a nemzeti jövedelem alakulása abszolút korlátot szab, hanem az üzleti szféra és a háztartások részvételének kell jelentős mértékben emelkednie. Elsősorban a lakosságnak a sporthoz való hozzáállását kell megváltoztatni. Ugyanis egyáltalán nem igaz az, hogy sportoló nemzet vagyunk. Magyarországon az igazolt sportolók és a sportegyesületek száma 1990 után jelentősen csökkent, a lakossági sportaktivitás aránya európai összehasonlításban kirívóan alacsony. A felnőtt lakosság 7-9 százaléka sportol rendszeresen, ez az arány a legtöbb nyugat-európai országban 30-40 százalék. Vészes jel a diákság elfordulása a sporttól. A 6-18 évesek 6 százaléka sportol csak szervezetten. Gyenge a testkultúra, romlik a népegészségügy. A professzionális sport, a látványsportágak elitsportja az üzleti élet, a szórakoztatóipar része - de nálunk eddig csak igen kismértékben lett az. Holott az Európai Unió versenypolitikája értelmében az állam hivatásos sportot nem támogathat (sőt, e körben az önkormányzati támogatás lehetőségét is korlátozták). Sok oka van annak, hogy a lakosság eltávolodott a a sporteseményektől ( többek között egyes rétegek elszegényedése), de az egyik alapvető ok a magyar sport valamikori húzóágazatának, a labdarúgásnak a szakmai, gazdasági és erkölcsi összeomlása, ami fokozatosan átterjedt a magyar látványsportágak többségére.
Holott az elmúlt években végre az üzleti élet is elindult a sport felé. Kiemelném a német tulajdonú Külkereskedelmi Bank, vagy a magyar multi, a Mol élsporttámogató tevékenységét. De egyre több magyar kis- és középvállalat is kifejt lokálpatrióta sporttámogatási tevékenységet. Bővülnek a sportcsatornák, a látványsportokban egyre több a televíziós bevétel, megindult a sporttal kapcsolatos csecsebecse-kereskedelem. De hát sajnos a gyerekek inkább Ronaldo-pólót kérnek és nem Vanczák-pólót. A polgári társadalmakra jellemző piaci kereslet nyomán újfajta sportlétesítmények, illetve sporttevékenységek keletkeznek - golfpályák, bowling- és fallabdapályák, fittnesztermek. Vitorlázás, lovaglás. Rohamosan terjednek a különböző technikai, illetve az ún. extrém sportok a motorsporttól a gördeszkáig és a falmászásig. A téli sportok is terjednek - az elmúlt tíz évben több fedett jégpálya épült Magyarországon, mint a korábbi harmincban, egyre többen síelnek, szánkóznak stb. Bővülés is van tehát, nemcsak szűkülés.
A magyar sportszövetségek erőfeszítései eddig zömmel a minél magasabb állami támogatás kiharcolására és a (nagyon szűk) szponzori körön belül az arányok számukra kedvező megváltoztatására irányultak. Holott elsősorban a saját házuk táján kellene söpörniük. A rendelkezésre álló forrásokat a csúcsra koncentrálják, a pénz nem jut le a sportegyesületekhez. Dénes és Keserű említett tanulmánya szerint a szövetségek kiadásainak több mint 20 százalékát a működési kiadások teszik ki. Ez kirívóan magas arány európai összehasonlításban. Sok a felesleges reprezentatív jellegű kiadás, ami forrást von el az "élő sporttól". Ezért jellemző a sport számos területére a Moldova Györgytől származó "tékozló koldus" hasonlat: luxus-edzőtáborozások sora egyrészt - kifestetlen, málló falú vívóterem másrészt. Az öttusázók olimpiai eredménye igazolja-e azt a döntést, hogy drágán Szöulban és nem olcsón a pekingi olimpiai faluban tartózkodtak a verseny előtt? Az olimpiai győztesnek jó volt a pekingi levegő? Irreális mértékű az élsportban az egyéni juttatások aránya is. Magyarországon sokkal több aktív és járadékos élsportoló és sportszakember részesül személyi támogatásban, mint a jóval népesebb országokban. Miközben évente majd egymilliárd forintot költünk a 35 évnél idősebb volt élsportolók járadékára, a Sport XXI. program keretében az iskolai és diáksport fejlesztésére összesen csak 600-700 millió jut. Az elit sportolók megélhetését tehát nagyvonalúan finanszírozza az állami költségvetés, a szabadidő- és iskolai sportot viszont alig. Ezzel összefüggésben teljesen elhibázottnak és demoralizálónak tartom a Peking utáni állami anyagi jutalmazás mértékét is. Ez szinte több, mint az olimpiai felkészülés összköltsége. Kétszer többet érne egy olimpiai negyedik helyezés a művészeti és tudományos élet legjobbjainak életművükért nyújtott Kossuth- és Széchenyi-díjnál? Hány tornatermet, tanuszodát lehetett volna építeni a jóval egymilliárd feletti személyi juttatások feléből? A paralimpia helyezetteit több pénzzel jutalmazzák, mint amivel az állam a paralimpiai mozgalmat négy év alatt támogatta! Nem lehetett volna itt is mondjuk a jutalmazás felét sportlétesítmények akadálymentesítésre fordítani?
A központi források tehát egyoldalúan az élsportot támogatják, és azon belül sem az infrastruktúrát (gyenge a létesítményfejlesztés, szétzilálódott sportegészségügyi háttér). Az arányokat a korábbi eredményesség alapján állapítják meg, ami konzerválja a sportágak erősorrendjét. A sport állami finanszírozása rendkívül szétaprózott, számos szervezeten, áttételen keresztül történik, a sportért felelős minisztérium mellett öt köztestület és két közalapítvány vesz benne részt. A rendszer áttekinthetetlen, sok csatornán lehet pénzhez jutni, óriási a bürokrácia, nincs biztosítva a kellő nyilvánosság, nem érvényesül kellő mértékben a normativitás, sok az informális különalku. Nem megoldott a támogatások feletti szakmai felügyelet. A sporttámogatási rendszerből így feltehetően legalább 15-20 százalék elcsurog.
Tragikomikus, mikor egyes sportvezetők a pekingi kudarc magyarázataként első helyen a sportminisztérium hiányát említik. Egyértelműen bizonyítható, hogy Európában a sport társadalmi jelentősége nem a sportnak a kormányzatban való képviseletétől függ, s egyébként is a magyar sport kormányzati képviseletéhez hasonló megoldások dominálnak a legtöbb erős sportkultúrájú országban: a sport párosul valamely más kormányzati területtel, pl. oktatással, kultúrával, egészségügygyel, az önkormányzatokkal stb. Elég általános megoldás az is, hogy nem minisztérium, hanem valamely miniszter felügyelete alatt álló hivatal irányítja a sportot. 1998 és 2004 között sem volt Magyarországon tiszta sportminisztérium. Komplex Ifjúsági, majd Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium működött, s az ifjúságpolitika megelőzte a sportot. Az ISM négy szakállamtitkársága közül csak egy - kb. 25 ember - foglalkozott a sporttal. Ma a sport szakállamtitkárság az Önkormányzati Minisztérium öt szakállamtitkársága közül az egyik, harmincnál több munkatárssal. Az Önkormányzati Minisztériumot nyugodtan nevezhetnénk Önkormányzati, Turisztikai és Sportminisztériumnak, ha ez a név nem lenne túl hosszú. Van Magyarországon sportminiszter, Gyenesei Istvánnak hívják, aki korábban a MOB alelnöke volt. A szabadidősport és a nem élsport jellegű versenysport pedig önkormányzati keretek közt folyik, így a sport e minisztériumhoz kapcsolása is indokolható. Kinek kellene külön sport reszliminisztérium: csak az elitsport vezetőinek.
Az is kicsit furcsa, amikor sportvezetők a Forma-1-es futam állami támogatását kifogásolják. Ezt a 3,2 milliárdot persze át lehet tenni a turizmushoz, de akkor ennyivel lesz kisebb a sportköltségvetés. Az állam egyik zsebéből átteszi a pénzt a másikba - a sportnak ebből semmi haszna nem lenne.
A magyar sportnak végre alkalmazkodnia kellene a tényleges társadalmi-gazdasági realitásokhoz. Javaslataim:
1. Növelendő a sport "közvetett" költségvetési támogatása:
a) a közoktatásban és a felsőoktatásban (a legtöbb európai országban ez így van),
b) az egészségügyben (pl. rekreációs sport, sportegészségügy),
c) a szociális költségvetésben (pl. roma fiatalok sportjának támogatása, szegényebb rétegek sporteszközökkel való támogatása),
d) bizonyos sportágakban (lövészet, vívás, lovaglás, repülősportok) a sportlétesítmény-fejlesztést a fegyveres erők keretében lehetne megoldani - ez is erős nyugat-európai gyakorlat, a fegyveres erők álláslehetőséget is biztosíthatnának bizonyos sportolói csoportoknak, felszabadítva a sportösztöndíj rendszert mások számára,
e) a létesítményfejlesztésnél erőteljesen pályázni kell európai fejlesztési pénzekre.
2. Az állami támogatás alapvetően normatív legyen, és pályázati alapon, jóval kevesebb csatornán, jóval kevesebb áttétellel, jóval kevesebb adminisztratív teherrel és jóval gyorsabban jusson el a sporttevékenység kifejtésének helyére. Ez megfelelő szabályozással elérhető.
3. Az állam elsődlegesen az élő sportot, a programokat és ne az intézményeket finanszírozza. Kevesebbet az elit élsportra, többet a gyermek-, ifjúsági és diáksportra. Kevesebbet működési költségre és javadalmazásra, többet sportlétesítmény-fejlesztésre, infrastruktúrára. A sportért és nem a sportból kell élni. Legyenek világos prioritások - nem kell minden sportszövetséget támogatni, ne mindenkinek adjunk egy kicsit, hanem koncentráljuk jobban az erőket az élsportban is.
4. A magyar élsport civil vezetői értsék meg, hogy lakossági támogatás nélkül, a vállalatok, vállalkozások támogatása nélkül a zuhanórepülés megállíthatatlan. Teremtsenek erkölcsi tisztaságot, neveljék a sport iránti alázatra a sportolókat - hiszen sok élsportolónk mentálisan gyenge. Tanuljanak meg gazdálkodni, épüljenek be az üzleti életbe, a vállalkozásoknál és a háztartásokban keressék és a finanszírozás egyre bővülő forrását.
5. Meg kell szüntetni a magyar sport túlpolitizáltságát, azt, hogy a magyar sportszövetségek, egyesületek jelentős részének élén politikusok állnak, és így a sportszakmai ügyek rendszeresen belekeverednek a napi politikai küzdelmekbe. Mi értelme van annak, hogy a MOB sportigazgatója egy gyengébb eredmény ürügyén a kormányt támadja, a kormányszóvivői iroda pedig azonnal riposztozik? Ez csak rontja a légkört. A politikát persze nem lehet a modern sportból száműzni, de mérsékletet kellene tanúsítani, és a sportélet minden szereplőjének jóhiszemű, korrekt együttműködésre kellene törekednie.
