Lakáspolitika nélkül nem megy
Borsi László az első Gyurcsány-kormány államtitkára, 2004-2006
Mádi László országgyűlési képviselő, Fidesz
Rossz hírünk van: kiérlelt, megalapozott, nagyszabású és főként: kormányzati ciklusokon átívelő lakáspolitika nincs, és nem is volt a rendszerváltozás óta. (Ez sajnos minden szakpolitikáról kijelenthető.) Lakáspolitikai koncepciók persze születtek, bizonyos elemei meg is valósultak, de tizennyolc év történéseit vizsgálva megállapítható, hogy választási periódusokon átívelő lakáspolitikai stratégia nem létezett. Ad hoc intézkedések követték egymást, hol kellemes, hol kedvezőtlen helyzetbe hozva a piac szereplőit - az építőket, a kereskedőket, a vásárlókat, a hitelintézeteket.
Ennek az eredménye az a torzszülemény, amit ma lakáspiacnak nevezünk.
Mérföldkő volt a 90-es évek elején a lakásprivatizáció: meghatározó volt érzelmileg, társadalmilag és a családok számára is. Fontos volt persze az államnak is. A döntést követően már nem neki kellett foglalkoznia a sürgető és tömeges felújítási igényekkel. Ezt a mérhetetlenül sok pénzt követelő feladatot az új tulajdonosokra bízta, akik a tulajdonossá válás eufóriájában nemigen mérték fel döntéseik következményeit. Ma viszont isszák a levét. Akkor örültek a tízszázalékos, nevetségesen alacsony vételárnak. Ebből adódóan ma a bérlakások aránya (Európában csaknem egyedülálló módon) nem éri el a tíz százalékot. Az akkori történések pozitív hatása mégis, hogy beindult a lakáskereskedelem, felélénkült a lakáspiac.
A következő nagy lépés a 2000-es évek elején történt. A Fidesz-kormány - felismerve a minőségi lakáshiányt, az emberek ilyen irányú igényét s a fizetőképes kereslet hiányát - jelentős lépésre szánta el magát. Létrehozta a jelzálog-hitelezési rendszert, és ösztönözte annak elterjedését. Ezzel a döntéssel a kormány 25-30 százalékról 4-5 százalékra csökkentette a lakáshitelek kamatát. (Emellett egyedülálló módon komplexitásra törekedve és az érintettekkel egyeztetve bérlakás-építési programot is indított, s útjára bocsátotta a máig működő panelfelújítási programot is.) Ez nagy lendületet adott az építőiparnak, kimondottan hasznos volt a lakosságnak. A program fokozta a gazdasági növekedést, javította a hazai kis- és középvállalkozások helyzetét, miközben munkahelyeket is teremtett.
Ez volt a lakáspiac aranykora. Lakóparkok egész sora épült, az új lakások száma soha nem látott magasságokba szökött - meghaladta az évi negyvenezres álomhatárt. Egyre nagyobb problémát jelentett azonban, hogy a kamattámogatásnak a vártnál is nagyobb mértékét a megugró infláció mellett az állami költségvetés egyszerűen nem bírta huzamosabb ideig finanszírozni. Többek között ezért is fogta vissza később az MSZP-SZDSZ-kormány az ezzel kapcsolatos kiadásokat. De kínált helyette mást: elindította a - kamattámogatási rendszert kiegészítő - Fészekrakó programot, amivel a fiatalokat próbálta kedvező helyzetbe juttatni, kibővítette a panelfelújítási programot, s tett egy erőtlen kísérletet a bérlakásépítés irányába is.
Itt tartunk most. A fölsorolt lépések azonban egyáltalán nem utalnak egy egymásra épülő, átgondolt és hosszú távú lakáspolitikára. Sőt! A második Gyurcsány-kormány már odáig jutott, hogy még gondolataiban sem nagyon szerepel a lakásügy. Legfeljebb a panelfelújítás, amit a nagy nekibuzdulást után két évig jegeltek, azután vették elő újra. Árulkodó az ágazat kormányzati helye is: az otthonteremtés ügye a gazdaságpolitikai centrumból a kormányzati döntéshozatal perifériájára került. 2006-ban az államigazgatás ostoba átalakításakor megszüntették az Országos Lakás- és Építésügyi Hivatalt. Azt a szervezetet, amely 1990 óta a legmagasabb szinten képviselte az ágazatot, mely nemzetgazdasági súlyánál fogva akár külön minisztériumot is megérdemelne. Szétválasztották a lakás- és az építésügyet:, az egyik az önkormányzati, a másik a gazdasági tárcánál kötött ki. Jelenleg titkárságként, illetve főosztályként működik, degradálva, megalázva ezt a területet. Az ágazat hányattatása tovább folytatódik. A gondolkodás s a cselekvés tudvalevően nem szorítható államigazgatási keretek közé. De ami a második Gyurcsány-kormány idején történt (pontosabban nem történt) a lakásügyben, az önmagáért beszél.
De jelen helyzetünkben mit is kellene tenni, hogyan tovább, melyek a legfontosabb megoldandó feladatok? A kiemelt célok szerintünk: a bérlakásépítés, a környezet- és emberbarát felújítások ösztönzése (nem csak a panelépületekben és nem csak szeparált lakótömbökben); a lakásmobilitás elősegítése, a fiatalok lakáshoz jutásának hatékonyabb támogatása, valamint a minőség javítása. Mivel a lakások mennyiségével már nincs alapvető gond - lényegében elértük az állomány évi egyszázalékos újratermelését -, így a legfontosabb cél ma már az emberek lakhatási biztonságának és körülményeinek javítása lett, illetve a kiszámítható, az életpályát követő, tervezhető lakásmobilitás. Ehhez először is használható (szociális) bérlakásprogramot kellene alkotni, hogy fenntartható és elfogadható lakhatási lehetőségük legyen hazánkban a családoknak. Ebben igenis van szerepe és felelőssége az államnak: akár lakbértámogatás formájában, akár a német és osztrák lakásszövetkezeti rendszer hazai adaptálásában.
Csak így éri meg ugyanis a vállalkozóknak a bérlakásépítés. (El lehetne gondolkodni az eddig a lakáspiacon nem szereplő intézmények és alapok - üzleti biztosítók, nyugdíjalapok - bevonásáról is.) A bérlakásépítés lehet a közeljövő záloga. Ez sok embert menthetne meg: azokat, akik adósságcsapdában vergődnek, vagy nem tudják felújítani megvásárolt otthonaikat, s ezért szívesen költöznének bérlakásokba. Az építésekkel, visszavásárlásokkal (akár egy Bérlakás-befektetési Alap formájában) újra lendületet kapna a piac, munkához jutnának az építők is - mindenki jól járhatna. Erre vannak kidolgozott elképzelések (e cikk szerzőinek tarsolyában is). A jelenlegi kormány azonban nem hajlandó érdemben foglalkozni a kérdéssel. Talán majd a következő, amely felismeri ennek gazdaságnövelő és közérzetjavító hatását is.
Nagyon fontos lenne tehát az állam szerepvállalása a lakásszektorban. De ennek pozitív hatásai csak akkor bontakozhatnak ki, ha az állam hosszú távon gondolkodik, minden piaci szereplő számára kiszámíthatók, tervezhetők a lépései, s számol a közvetett hatásokkal is. Ma - szemben a közkeletű vélekedéssel - az uniós országok között a hátsó mezőnyben vagyunk az állami szerepvállalást mérő GDP-arányt tekintve.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a jövő lakáspolitikájának az általunk említett programjavaslatok csak töredékei lehetnek. Helye van a vitának és a jobbító szándékú észrevételeknek. Közös kiállásunk azt kívánja példázni, hogy egyetértés van köztünk: hazánkban fordulatra van szükség! Ma már elengedhetetlen, hogy a nem létező helyett egy fenntartható, hatékony, az érintettekkel egyeztetett, kiérlelt lakáspolitikát alkosson és érvényesítsen a jövő kormánya. Mert ez így nem mehet tovább!
