mérnök, üzletember

A történelmi áttekintés és a nemzetközi kontextusba helyezés politikustól szokatlanul határozott álláspontot képviselt, reméltem, hogy az ellenzék (különösen a nemrég még bajtársi része) felveszi a kesztyűt, és érdemben reagál.

A végkifejlet, vagyis a konkrét tettek felé haladva már érződött a kompromisszumok és a taktikai megfontolások kényszere. Valószínű, hogy főleg olyanok olvasták figyelmesen végig az írást (talán néhány ezren), akiknek eddig is szilárd és megingathatatlan ítéletük volt a politikáról, a kormányzó pártokról és a miniszterelnökről. Akiket az írásnak igazából meg kellene szólítania, valószínűleg nem ismerik.

Megértem, hogy a támadási felületet csökkentendő, az egzakt megfogalmazás volt a miniszterelnök célja, de így a szöveg olyan hosszúra sikeredett, hogy a körülöttük lévő világ iránt amúgy érdeklődő húsz év körüli fiaimat sem volt könnyű rávennem, hogy végigolvassák. Érdemes kevésbé szofisztikáltan, és ezáltal tömörebben szólni az írott és a hangos médiában is, hiszen így alig jut el valakihez az üzenet.

Fiaimnak, akik kortársaikhoz hasonlóan mindig sietnek, és kétmondatnyi időt adtak zanzásításra, így foglaltam össze az írás lényegét: A társadalom olyan elvárásokat fogalmaz meg a mindenkori kormányzattal szemben, amelyek a környező világ realitásait figyelembe véve nem teljesíthetők. A miniszterelnök azt is elárulta, hogy ha valamilyen csoda folytán a társadalom értékrendje és/vagy teljesítménye megváltozna, mire fordítaná ennek a hozadékát. Erre még kaptam egy kávényi időt a gyerekektől - ritka kegy -, hogy pontokba szedjem, miről is lenne szó:

- Hogy mire jutunk, tízmillió ember hozzáállásától, értékrendjétől, lendületétől, tisztességétől függ. Választott vezetőink hozott anyagból dolgoznak, mozgásterük a társadaloménak a töredéke.

- A kooperatív stratégia ("együtt többre jutunk"), a munka önmagáért való szeretete nem erőssége az átlagpolgárnak. Az államtól mint a csodatévő lénytől várjuk, hogy input nélkül outputot produkáljon.

- Az államháztartás és a világgazdaság jelen állapotában nincs mozgástér az állami bevételek csökkentésére a kiadások csökkentése nélkül.

- A kiadásokat (bölcsességből vagy megfutamodásból) nem meri csökkenteni a miniszterelnök.

- Ezért nem tudja az állami szerepvállalás mértékét (a felvállalt feladatok körét és szintjét) a társadalom által - leadózva - megtermelt érték szintjéhez igazítani.

- Az állam hatékonyságának további javítására sem lát komoly lehetőséget (ismerjük el, 2006-ban ez ügyben sikeres első kört futott).

- A miniszterelnök azt a becsülendő célt vállalja fel, hogy a jelenlegi szolgáltatásokat emberarcúbb formában próbálja nyújtani, nyújtatni.

- A bevételek (az adóelvonás szintje) nem növelhetőek a gazdaság lefagyasztása nélkül, így a bevétel reálértéken csak az adófizetési morál javulásával és kikényszerítésével emelkedhet, mert gyors gazdasági növekedésnek nincs realitása.

- A miniszterelnök mozgástér hiányában csak az irányt tudja megmutatni, amerre haladni szeretne, feltéve, hogy a társadalom is elindul a párhuzamos úton.

Hasonló dilemmákat élek meg szűkebb világomban, a Videotonban is. Elkeseredett pillanataimban kitörök: "vagy megérti minden ember a gyárban, hogy mit akar a világ, a vevő, és hogy ezt meg is kapja máshol, vagy falnak megyünk". Ugyanezt a segélykiáltást hallom ki a miniszterelnök szavaiból.

Mit jelent a "megegyezéscsomag" a mi közel 100 milliárdos forgalmú cégünknél? Első olvasásra 100 millió Ft költségcsökkenést, és azt, hogy 80 millióval több marad a dolgozóknál. A folyamatosan módosuló kormányzati adóelképzelések a munkáltatói előnyt 2009-re a mi esetünkben először visszavették, majd (mivel a természetbeni juttatásokat mégsem terhelik tovább) újra visszaadták. Ez az előny a forgalmunk alig egy ezrelékét teszi ki, miközben csak az idei forinterősödés 1-1,5 milliárd forintos, tehát egy nagyságrenddel nagyobb eredményromlást eredményez. Másik irányból: ha a Videoton hazai tevékenységét magyar bérszinten bolgár telephelyünkön végeznénk (ahol egyébként a bérek feleakkorák), akkor az adó jellegű befizetéseink (nyereségadó, helyi adó, szja, tb és egészségügyi hozzájárulás) öszszege 3-5 milliárd forinttal lenne kevesebb. A bolgár adórendszert a hazai bérekre alkalmazva ekkora különbség adódik. A bolgár állam abszolút számokat tekintve egy munkavállalóra számítva kb. negyedannyi pénzből gazdálkodhat, mint a magyar.

Hiányzik a miniszterelnök írásából annak az explicit kimondása, hogy a kitűzött célok elérése a társadalom számára több szempontból - rövid távon mindenképpen - kényelmetlenebb, testidegen működési módot, más értékrendet követelne meg. Ehhez a véleményformálóknak az alapkérdésekben azonos álláspontot kell sulykolniuk a társadalomban. Még a félrehallható ál- vagy valódi kibúvókat kínáló félmondatokat is kerülniük kell. Pártok feletti (párt)fegyelemre lenne szükség bizonyos alapkérdéseket illetően.

Ha ezt nem is, de markáns megnyilvánulásokat azért reméltem a dolgozat megjelenése után, különösen a volt koalíciós partnertől, melynek szerintem leginkább érdeke taktikailag és stratégiailag is a józan gondolkodás és annak közérthető kommunikációja.

Reméltem továbbá, hogy az ellenzék elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy saját hosszú távú pozícióját megkönnyítse azzal, hogy a miniszterelnöki megnyilatkozásra tételesen és érdemben reagál.

Nem ez történt. Az ellenzék a "biciklitárolók tájolása" szintű kérdésekben konfrontálódik, míg lényegi kérdésekben nem nyilatkozik meg. Őket is meg lehet érteni: kivárják a parton, mire jut a másik oldal - törött evezőkkel és törött kormánnyal.

De hát mégiscsak rossz minta ez így együtt a szükséges értékrendváltozáshoz. Ajaj! Nem kell csodálkozni: a pártokba tömörült politikusok kényszerpályán mozognak. Rájuk is igaz, amit egy menedzsmentguru ekképp fogalmazott meg: nem kötelező vadászni, lehet, hogy nem is szép dolog, de ha már kimentünk hajnalban és ott van a vad, akkor az a feladatunk, hogy eltaláljuk.

Ne adjuk fel mégse. Nem lehet nehezebb a politikusainknak a közösen felvállalható tennivalókat kimondani, mint Rooseveltnek, Churchillnek és Sztálinnak egy asztalhoz ülni. A közös ellenségeket: a szegénységet, a lemaradást nem olyan nehéz meghatározni.